A barátság margójára

Volt egy fiú barátom. Kettő is, ami azt illeti. Tényleg létezik az ilyesmi, de ne legyünk álszentek: sosem volt egyik sem szexuális feszültségtől mentes.

 
 

Hát hurrá, ők jófej srácok voltak, én meg fiús lány, nincs itt probléma, csak röhögés a műkörmös libákon és végtelen piálások sora.

Az első srácot Dávidnak hívták. Olyan humora volt, szálkásra edzette a rekeszizmom. Ráadásul három szobányira lakott tőlem a kollégiumban, így bármikor átmehettünk egymáshoz lazulni. Szerencsére egyáltalán nem vonzódtam hozzá, fordítva szinte biztos, hogy ez nem így volt.

Ahogy kezdtem megismerni, kiderült, hogy mély érzésű. Nagyon. Ez főleg szimpatikussá tette, de mennyire naiv is voltam! Hallottam már előtte is az energiavámpírokról, de csak nála tapasztaltam meg igazán, mit is jelent ez. Órákon keresztül hallgattam a problémáit, amire hiába sorjáztam a tanácsokat, nem akarta, hogy eljusson hozzá.

Egy szép napon aztán írtam neki egy levelet, amiben elmagyaráztam neki, miért akarom megszakítani a kapcsolatunkat.

Aztán megismertem Gergőt. A főnököm volt, naponta többször kellett beszélnünk telefonon. Nem volt köztünk nagy korkülönbség, hamar összebarátkoztunk. Engem leszámítva gyakorlatilag az összes kolléganőmet megdugta – mindezt úgy, hogy ők nem tudtak egymásról. Nem akarok köntörfalazni, valószínűleg az én fiatal fejemet is el tudta volna csavarni. Hál’ Istennek, hogy nem tette.

Ha később lesz egy gyerekem, meg fogom neki tanítani, hogy ne barátkozzon olyannal, aki mások előtt ordibál vele torkaszakadtából. Csak mert a főnöke, és megteheti. Aztán ne hívja át magához sörözni, mintha mi sem történt volna. Ne barátkozzon olyannal, aki abból nyeri az önbizalmát, hogy gúnyos megjegyzésekkel lealázza a „barátait”.

Lekövérezett, mikor én 50 kiló voltam, ő meg 100. Ezerszer meghallgattam, mekkora retardált vagyok, és dumálta tele a fejemet, amíg én magam ki nem mondtam, amit ő akart hallani. Utólag persze alig akarom elhinni, hogy lehettem ennyire hülye.

Aztán ahogy a fizetésével együtt az önbizalma csökkent, úgy lett csodák csodájára egyre kedvesebb. Én akkor már rég nem dolgoztam ott, kevesebbet beszéltünk, az magabiztosságom pedig ezzel egyenes arányban nőtt.

Fél éve találkoztunk utoljára. Hiányzik. Aztán mindig rájövök, hogy hiába voltak jó pillanataink, ez nem volt igazi barátság. A barátok nem bántják egymást szánt szándékkal.

 

Férfi-nő barátság? A télapóban is hiszel még?

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here