Ahol igazán otthon vagyunk

Amint a friss levegő megcsapta az arcát és átjárta a tüdejét, megrohanták az emlékek is. A jók és a rosszak, a fiatalkoriak és a közelmúltbeliek… Hányszor, de hányszor megtette ezt az utat! Biciklivel, kismotorral, sírva, vidáman, gyümölcsökkel és zöldségekkel tele kosarakkal megpakolva, előbb ruganyosan, később sétabottal…

A kert jelentette számára a kikapcsolódást. Pedig minden volt az, csak nem pihenés… ásás, kapálás, fa hegyébe mászás, pirosra égés tavasszal, hideg esőben ázás ősszel. Mégis szerette a lejtős kis parcellát, amit magában csak úgy hívott, anyaparadicsom. Ebben minden benne volt: itt engedhette ki a feszültséget, amit a három fiú nevelése okozott, és itt termelhette meg a paprikát meg a paradicsomot, amit a négy otthon maradt férfi este jóízűen, pillanatok alatt befalt.

Ahogy haladt az idő, egyre kevesebbet bírt. A metszéshez segítséget hívott, a fa tetején mosolygó cseresznyéket a madarakra bízta. Nőtt a füves terület, és a padon eltöltött negyedórák is félórákká dagadtak.

De nem tudta befejezni. A város neki mindig csak a szükséges rossz volt. Ő a kertben érezte jól magát.

Ahogy bekanyarodott a kis kaptatós utcára, ahonnan már látta is a kertkaput, kicsit megállt szusszanni. Tudta, hogy hamarosan sok érzelem rohanja majd meg: jók is, rosszak is. A legkisebb fia nemrég építkezni kezdett az “ő kis anyaparadicsomában”. Már készen van az alap, most rakják a falakat. Amikor rábólintott az egészre, azt hitte, könnyű lesz. Könnyű lesz elengednie a múltat, átadni a kertkapu kulcsát… aztán végignézni, ahogy a kaput, amelyhez a kulcs tartozott, kidobják a többi rozsdás vas közé, és újat tesznek helyette.

Örülnie kellene. A gyereke felnőtt, családot alapított, tud és akar építeni, teremteni. Mégsem érezte azt az önfeledt mámort, amit egy anyának kellene… kellene? Ki tudja, ki mondja meg, mit kellene éreznie most neki? Egy kincset, több évtizednyi múltat kell most átadnia, útjára engednie.

Elindult, és ahogy a kertkapuhoz ért, megpillantotta fia félmeztelenre vetkőzött alakját. Téglát pakolt. Szorgalmas férfi – suhant át az agyán, hálával. “Jól haladtok?” – kiáltotta oda neki, köszönés helyett. “Jól! Gyere, nézz körül!” – rikkantotta vissza a férfi, fel sem nézve a téglarakásból.

Idegesen, idegenül téblábolt ott egy ideig. A fia hellyel és friss kávéval kínálta. Nem kért. Egy fél óra múlva aztán elbúcsúzott, és nehéz szívvel visszaindult a városba. “Ez már nem az én kertem többé.” – nyugtázta magában. “Ez az ő otthonuk.”

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here