Anya megtaníthattál volna..-Férfiszív

3

Anya, megtaníthattál volna arra, hogy milyenek a férfiak. Meséltél nekem róluk, meséltél a királyfiról, a sérthetetlen vitézekről, az eszes szegénylegényről, de egy valami kimaradt a mesékből.

Arról nem meséltél nekem Anya, hogy van valami, amitől padlóra kerülhet a legkeményebb férfi is. Amit takargatnak, rejtegetnek, amely ellen úgy tiltakoznak, és amitől egy világ képes összeomlani bennük: ha egy nő tapossa meg, és rugdossa pépesre a szívüket.

Azt megtanítottad, hogy egy nőnek fontos, hogy egy férfi erős legyen. Hogy ne nekem kelljen lepakolni a teherautóról a nagyitól megörökölt filodentront költözéskor. Fontos a fizikai erőnlét férfias megnyilvánulása.

Te tudod, sok férfi volt az életemben. Egyikük sem úgy érkezett, hogy ne lett volna nekik előttem néhány komoly és kevésbé komoly kapcsolata. Szinte mindegyik, kivétel nélkül azt állította, mikor előrángattuk a volt kapcsolatok szellemét, őszintén beszélve róla, hogy mindegy, hogy őket hagyták el, vagy csalták meg, majd belepusztultak.

De nem a szerelmi bánatba… nem. Hanem, mert fájt az önbecsülésüknek, az egojuknak, a büszkeségüknek, hogy lapátra tették őket. “Dehogy szerettem én azt a nőt, csak azt hittem…”  Ha a nő ghostingolt (tudom Anya, te azt se tudod mi ez, és soha nem is tudhattad, mert másként éltél)  esetleg az odafigyelésük hiányából fakadóan másfelé fordult, de úrinősen szakított, tulajdonképpen, mindegy is mi okból hullott szét a kapcsolat.

Mert ők nem szeretnek. Nem szerelmesek fülig olyannyira, hogy majd belepusztulnak. Ha vége a románcnak, akkor csupán az egojuk folyik ki a szemükön, könny formájában, a tüdejüket, szívüket szorító abroncs, nem más, mint a szívroham előjele, stresszes az élet, sok a meló, és azért nem alszanak hosszú éjszakákon át, mert kettős front van.

Miért gondolják, hogy mi nők ezt elhisszük? Te elhitted volna, Anya?

Miért tagadják, hogy éreztek már? Nem azt mondom, hogy boldog-boldogtalannak a vállára kell borulni zokogva, hogy milyen szerencsétlen az adott férfi momentán, hogy egy alig ötven kilós nő a padlóra rakja a lelkét, és most rohadtul fáj.

És tagadják Anya. Sok férfi tagadja. És csodálkoznak, hogy a soron lévő jelölt, azt gondolja róla, hogy egy érzéketlen tuskó, és még mielőtt bármi kialakulhatna közöttük, sarkon fordul, mert ha tuskó kell neki, kimegy az erdőbe, és keres egyet, azt ölelgeti.

Sok férfi nem tudja megélni a gyászt Anya. Érezniük kellene, hogy majd bele pusztulnak, rúgjanak be, ha az enyhíti a lelkük fájdalmát, és bátran gondolják azt, hogy itt a világ vége. Fetrengjenek a padlón, süppedjenek a maguk mocsarába, mert akkor van honnan felállni érzelmileg.

Anya, én nem tudtam, hogy ők ilyenek. Azt hittem, hogy őket nem érinti meg semmi. Azt mondtad, kemények, és rendíthetetlenek.

Nem tudtam, hogy mennyire keserű nekik a csalódás-pirula. Azt már tudom, hogy bár az íze pocsék, de nekik talán ugyanúgy segít, hogy számba vegyék a hibáikat, és jó esetben megtanulják, hogy milyen típusú nőt kerülje a bennük lévő érzelem. Hogy ők is nézegetik egy üveg pálinka társaságában a gyógyszeres dobozt, és elgondolkodnak azon, hogy magukba rámolják a tartalmát. Aztán persze győz a józan ész.

Anya, én azt hittem, hogy a férfiak a szerelem Júdásai. Csak hogy megfeleljenek az elvárásoknak, mert a kisfiúknak sírni nem szabad.

Anya… én nem tudtam, hogy nekik is nagyon fáj.

3 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Őszintén örülök, hogy egy ilyen tartalmú cikket látok. Kicsit torzít az a tükör, hisz nem férfi írta, de akkor is jó a felvetés. És talán még jobb, hogy egy nő írta ezt, mert akkor egy nőben is felmerül, hogy meg szeretné érteni a férfi-oldalt.
    És a cikk több komoly problémát is feszeget. Igen, a jellemtelenség egyik fokmérője, a ghost-olást is óriási probléma, hisz lezáratlanságot hagy maga után. Szépen is le lehet zárni egy kapcsolatot/ismeretséget. Csak ehhez őszinteség kell. Kifelé és befelé is. Meg a másik felé való tisztelet. Ez sajnos mind a két nemnél általánosságban hiányzik.

    A másik jó téma az önismeret. Vagyis annak a hiánya. Inkáb a szőnyeg alá söpörni a dolgokat, mint szembenézni velük. Hogy megértést és feldolgozást nyerjenek a kudarc élményei. Hogy a következő kapcsolatban már ne kövesse el az ember.

    De sokkal jobb az a kérdés, hogy egy szakítás mit hagy maga után a férfiban. Mert hát a nők kibeszélik egymás között, s vagy így, vagy úgy, de jutnak egy megoldásra. Pont a kibeszélés által. De a férfiak ilyeneket nem beszélnek meg egymással. Mert nem így lettek nevelve. “Mi nem beszélhetünk az érzéseinkről.” És itt jönnek képbe a női barátok. Mert mindenkinek kellene, hogy legyenek ellenkező nemű barátai. Akivel meg lehet beszélni, hogy “a párom miért csinálta ezt?”. És ha a barátot is látni és élni tudnánk a másik nem képviselőiben, szerintem valahogy minden jobb lenne. Férfiak és nők nem egymás ellenségei vagyunk. Csak kezelni nem tudjuk sem magunkat, sem az emberi kapcsolatainkat a másik nemmel. Ki mikor ült le egycsak úgy spontán egy (fél)ismeretlen, ellenkező nemű emberrel beszélgetni egy kávé mellett csak úgy kötetlenül, elvárásoktól és érdekektől mentesen, csak mert érdekes volt a másik, vagy volt egy jó beszélgetéstéma? 🙂

    És innen már megint messzire evezhetnénk, de befejezem, mert a végén hosszabb lesz a kommentbe írt gondolatom, mint maga a cikk. 😀

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here