Átok vagy áldás – táblagép a bébicsősz – Majoros Hajnalka tollából

“Ha valamiről teljesen letiltod a gyereket, az egy idő után visszaüthet.”
Ez az a mondat, ami lelki szemeim előtt lebegett akkor is, mikor észrevettem, Mariánt szép lassan beszippantja, a “kütyük” világa.

Emlékszem, mikor először adtam Marci kezébe, az okostelefonom, édesen nyúlt érte én meg nem is mérlegeltem, csak úgy odaadtam neki, mint bármit ami képes volt öt percre lekötni…
Még annyira picike volt, hogy beszélni alig tudott, de már az ujjait, olyan hihetetlen ügyesen használva húzta jobbra – balra a képernyőn, hogy meg is lepődtem, én ennyi idősen a csattogós lepkét húzogattam az udvaron ugyanilyen lelkesen.
Rekord gyorsasággal leste el a mozdulataimat, és alkalmazta is.
Valahogy ott találtam magam, hogy sorra töltögettem le neki a korának megfelelő játékos alkalmazásokat, amikkel extra gyorsan tanult meg játszani.
Mindeközben a telefonom, már szinte nem is az én tulajdonomat képezte, hanem Marián “játék kütyüje” lett.
Ezt nem viseltem jól, mert szép lassan mindennapos harc lett abból, hogy mikor kaphatja meg a telefonomat.

Ekkor vettünk neki egy tabletet.
Mégiscsak nagyobb a képernyője, nagyobbak a gombok rajta, amikhez jobban hozzá tud férni, és nem utolsó szempont volt, hogy így nem az enyémet használja 🙂
Ezen a készüléken idővel, már nem csak a játékokat, és a meséket nézegette, hanem arra is megtanítottuk, hogy – bár írni még nem tudott- hogyan pötyögje be a videós alkalmazásba – YouTube – az egyik kedvenc zenéjének a címét.
Ami, nem volt bonyolult, mert csak annyit kellett beírnia, hogy “La la la”, már abban az esetben nem volt bonyolult ha nem vesszük figyelembe, hogy három éves volt, nem hét, és a mi korosztályunk ennyi idősen jó, ha össze tudott forgatni három egyforma színű fakockát. Ezért csodálattal néztem, hogy, mennyire ügyesen csinálja.
Kétség nem fért hozzá, hogy az okostelefon és a tablet az életünk részévé vált, pont úgy, mint a tv, de a tv-vel ellentétben bárhová magunkkal is tudtunk vinni.
Nekem ez túl kényelmes volt ahhoz, hogy komolyan elmerengjek rajta, mi történik.

Eleinte örültem neki, hogy végre van valami, ami hosszabb időre is le tudja kötni, mint a LEGO építése, vagy a puzzle kirakása, ezzel teremtve számomra pár szabad percet, de mégsem volt minden fenékig tejfel, ugyanis odáig jutottunk, hogy óriási harcokat vívtam Marcival, azzal kapcsolatban, hogy mikor és meddig használhatja a tabletet.
Itt jött el az a pont, amikor felmerült bennem, a dolgok nem biztos, hogy jó irányban haladnak.
Úgy tűnt miközben én annyira örültem annak, hogy van egy kis szusszanásnyi időm, amiben végre le tudok ülni egy reggelit megenni, takarítani, esetleg főzni, hogy észre sem vettem, a gyerekemet mindeközben rabul ejtették a “kütyük” Erősen elgondolkodtam rajta, hogy a Rossz Anyák harmadik részét rólam fogják forgatni. Na de akkor most mit tegyek? Sürgősen családi kupaktanácsra volt szükségem. Megbeszéltük Petivel, anyukámmal, Peti anyukájával, az összes barátnőmmel és annyi ellentétes információt kaptam, hogy végül magam döntöttem.
Azt tudtam, hogy nem fogom tiltani, mivel ő már ebbe a “digitális” világba született.
Inkább igyekeztem valamilyen arany középutat találni. A gyerek időnként kap teret a játékra, de nem lóghat egész nap a gépen.
Így elkezdtem korlátokat szabni, ami eleinte nehézkesen ment. Igazából ez a “nehézkes” eléggé szofisztikált szó arra, ami ilyenkor történik, mert  holdra embert küldeni az nehézkes, egy gyerektől elvenni a tabletet az majdnem lehetetlen.

Szükség volt anyai praktikára.
Nem azt mondtam neki, hogy van egy órád, hiszen ez nem sokat mondott volna neki, – bár én tudtam hogy kb. ide korlátoztam az időt -,  hanem azt mondtam, hogy még egy mesét megnézhetsz, vagy még egy zenét meghallgathatsz.
Persze mint mindenben, itt is ment az alkudozás “csak még egy picit anya légyszi”.
Aminek párszor engedtem is, de gyorsan rá kellett jönnöm, ha kicsit is engedek, akkor mindig egy kicsivel többet kér majd. Szerintem azt a mondást a kisujjról meg a karról pont az ilyen szituációkra találták ki.

De a mennyiségi korlátozás még nem volt elég hatékony. A tartalmakat is elkezdtem cenzúrázni. Nem csak úgy véletlenszerűen választottam, hanem rengeteg olyan játékot töltöttem le, ami komolyan fejleszti a fantáziáját, logikáját, finom motorikáját. Valamint sokkal több kinti programot szerveztünk, ami nagyjából helyre is tette ezt a tablet kérdést.
Mikor már úgy éreztem, a dolgok kezdenek végre a helyükre kerülni, akkor jött az újabb kihívás, a videójátékok. Szerintem a világ nem az anyák biológiai órájának megfelelően fejlődik. Gondolkodtam, milyen határokat szabjak, megválasztottam, hogy melyik játékkal játszhat, és melyikkel nem. Aztán úgy döntöttem hogy nálunk ezt elsősorban az apa joga eldönteni, ezért aztán ezt Peti felügyeli,  és az apákra jellemző szigorral be is tartatja 🙂

Amit a gyerekek úgy hívnak: játszunk apával.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here