Az a semmihez sem fogható érzés, mikor a kislábujjad találkozik az asztal sarkával… leírhatatlan. Illetve nagyon is könnyen megfogalmazható, csak épp nyomdafestéket nem tűrő módon.
A fenti esetben természetes, hogy nem a „kutyafáját” kifejezés lesz az első, ami eszedbe fog jutni. De miért is olyan nagy tragédia, ha egy nő szeret káromkodni? Kinek árt vele?
Senkinek, de talán nem is ez a leglényegesebb. Szubjektív vélemény következik: ha egy nő kötőszóként használja a b, f, és g betűvel kezdődő szókat (jól tudod, melyikeket), az tényleg nem egy szimfónia a füleknek. Mondom ezt én, aki megírhatná a Magyar szitokszavak szótárát.
Na de nézzük a pozitívumokat! A káromkodás az egyik leghatásosabb feszültséglevezető módszer. Egy kutatás során az önkénteseknek jeges vízben kellett tartaniuk a kezüket. A jelentkezők közül egyeseknek megengedték, hogy káromkodjanak a tortúra közben, másoknak viszont lakatot kellett tenniük a szájukra. Nem meglepő módon azok bírták tovább, akik szidhatták a másik anyját.
De ezt kutatás nélkül is érzékelheted a mindennapokban. Nincs annál felszabadítóbb érzés, mint mikor a főnököd kilép az irodából, te pedig elmormoghatsz egy b@zdmeg-et vagy bunkó f@szt. Úgy gondolom, ez még mindig jobb, mint munkahelyi stressz miatt rászokni a dohányzásra, a nyugtatóra. A káromkodók mellett szól az is, hogy akik előszeretettel élnek a szitokszavak adta lehetőségekkel, őszintébbek, mint finomkodó társaik.
A magyar nyelv ráadásul kifogyhatatlan ötletek tárháza. Gyakorlatilag tíz percen keresztül bármelyik honfitárs tudna úgy szitkozódni, hogy abban ne legyen szóismétlés. A trágár szavaknak sokszor értelme sem kell, hogy legyen. Vegyünk górcső alá pár másik népet. Az angolok káromkodása épphogy elmegy, a németek pedig ismernek nagyjából négy csúnya szót… amiből minden második alkalommal a Scheiße-t lövik el. Hát, nem túl kreatív.
Egy magyar professzor, Balázs Géza szerint nem véletlenül szeretünk ennyire szitkozódni. A klasszikus pesszimista magyar hozzáállás és a káromkodás gyakorlatilag kéz a kézben járnak, ha úgy tetszik, egymást generálják. Azért külföldön sem sokkal különb a helyzet. A briteknél például kimutatták, hogy a nők sokkal többször használják a vulgáris szavakat, mint férfi társaik. Sőt, az angol „fuck” (magyarul kb. b@sszameg) szót inkább a hölgyek használják előszeretettel. Hogy a különbségeket még jobban lásd: a „shit” szitokszóval (nagyjából „szar”, de általánosságban mindenre ezt mondják) a hölgyek kereken tízszer több alkalommal élnek, mint az urak.
Itthon ez még egyelőre fordítva van: a férfiak többet és vulgárisabb módon káromkodnak. Persze ha azt nézzük, mennyit káromkodunk általánosságban, mi, nők, valószínűleg még így is kenterbe verünk minden angolt. Érdemes hozzátenni, hogy a magyar férfiak még mindig nehezményezik, ha egy lány trágár kifejezéseket használ. Véleményem szerint itt a mennyiség és minőség aránya is fontos. Egy-egy trágár kifejezéstől még nem kell hanyatt vágódni. A folyamatos szitkozódás pedig senkinek sem áll jól.
Mi a helyzet a gyerekeknél? Emberek lévén, egy fáradt pillanatodban úgyis elszólod magad. Ha mégis képes vagy tartani a szád, aggodalomra semmi ok: majd eltanulja az egyik csoporttársától. A kisgyerek pedig mindent utánoz, mindent elismétel, amit lát vagy hall. Mégsem kell ezt tragédiaként felfogni. Ha a gyerkőcnek elmagyarázod, hogy amit csinál az rossz, normális esetben elkezd kialakulni benne a szégyenérzet, és nem használja többé. Vagy legalábbis egy ideig.
Személy szerint én örülök, hogy úgy káromkodhatok, ahogy csak akarok. Nálam ez kiváló feszültséglevezető, és egy kötetlen beszélgetés keretében senki kedvéért nem szeretném visszafogni magam. Messze nem tartozik a legnagyobb bűnök közé.
