”A világ összes problémája olyan emberekből fakad, akik képtelenek hallgatni.”
Valami lehet a firenzei ivóvízben, hogy még a 20. századra is hagyott nekünk olyan zsenit, mint Franco Zeffirelli. Élete legalább olyan fordulatos volt, mint a filmjei: mindössze 6 évesen elvesztette édesanyját. Építészeti tanulmányokba fogott, melyet a 2. világháború kitörése szakított félbe; Zeffirelli egy ideig maga is harcolt.
Ha csak egy sikerfilmjét vennénk alapul, már akkor is bőven beírhatná magát a művészettörténelembe. Az olasz rendező azonban műremekek egész sorával árasztotta el a világot. 1967-re már olyan nagy nevekkel dolgozott együtt, mint Elizabeth Taylor és Richard Burton, egy évvel később pedig a Rómeó és Júliával végérvényesen megnyerte magának a szakma elismerését. A film különlegessége egyébként az volt, hogy az ifjú szerelmespárt valóban fiatalok, a történetnek megfelelő tizenéves színészek alakították. Külön érdekesség, hogy Rómeó szerepére akkoriban Paul McCartney-nak is komoly esélye volt.
Zeffirelli zsenialitása azonban itt még korántsem ért véget: maradandót alkotott az operában is. Híres rendezései miatt Olaszországban valóságos Shakespeare-imádat alakult ki, de filmes karrierjét is folytatta: Neki köszönhetjük A názáreti Jézus-t és a Traviata-t is. Kétszer jelölték Oscar-díjra, egyszer pedig Golden Globe-díjra.
2006-ban nyíltan felvállalta homoszexualitását, egyúttal beismerte, hogy gyengéd érzelmek fűzik Luchino Visconti olasz filmrendezőhöz.