Egy ágyban három Majorossal

Becsukom az ajtót, és már mindkét gyerekem alszik.

Mennyivel egyszerűbb lett volna az elejétől kezdve, ha a gyerekeim úgy alszanak, esznek, beszélnek, fejlődnek, cumiznak /vagy pont nem/, szobatiszták, ahogy a “ nagykönyvben” meg van írva.
Mondjuk akkor miről szólnának az anyák közti órákig tartó beszélgetések?

Lássuk be, imádjuk megvitatni, hogy kinek, mit, hogyan csinál a gyereke,
és nincs is annál jobb, mint tanácsot “osztani okosan”, hogy ki mit csinál jól, vagy épp mit ront el a gyereke nevelésében.

Az én fejemben is óriási katyvasz volt, amikor az első gyerekem Marián megszületett.

Mindenki meg akarta mondani mit hogyan csináljak, amihez pluszban még bújtam a könyveket és a netet is, ami csak még jobban összezavart.
Az egyik nagy kérdés volt, hogy együtt aludjunk-e a gyerekkel, vagy sem.
Marián még meg sem született, amikor élt a fejemben egy kép arról, hogy mit hogyan fogok majd csinálni vele.
Pl. megetetem, megbüfiztetem, berakom a saját kis ágyába, ő alszik, /esetleg addig én is/.
Szép gondolat volt mindaddig, amíg meg nem született.
Utána jött a valóság! Amikor rájöttem, hogy szinte minden amit eddig elképzeltem, azt a kútba is dobhatom akár.

Kezdetektől fogva egy valamiben voltam sziklaszilárdan biztos, hogy Marián külön szobàban, a saját ágyában fog aludni, nehogy a mi ágyunkba szokjon, és akkor mi Petivel megszűnjünk létezni, mint házastárs.
Eldöntöttem, és kész.
Az első néhány hónapban, amikor minden pillanatban azt lestem, hogy lélegzik-e, -miközben megvettem a kamerás bébiőrt és légzésfigyelőt – , amikor 2-3 óránként keltett, mert éhes volt, fájt a pocakja, vagy csak szimplán az időjárásra fogva nem aludt jól, na, azért nem volt annyira egyszerű ezt a feladatot teljesíteni.
Ilyenkor szívesen megnéztem volna magam egy lépésszámláló segítségével, hogy napi szinten vajon mennyi kalóriát égetek.
Mégis, az ösztöneimre hagyatkozva, de az elveim megtartása mellett nem engedhettem meg magamnak, hogy a mi ágyunkban aludjon.
Amúgy is mi lesz, ha véletlenül ráfekszünk?!

Aztán egyszercsak Marián beteg lett, és akkor félredobtam minden korábbi elvemet, mert nem volt kérdés, hogy nagyobb szüksége volt a közelségemre, mint addig bármikor.

Ebben a helyzetben, amúgy sem tudtam sokat aludni, mert egész éjszaka vagy én voltam ébren, vagy ha egy kicsit is sikerült elaludnom, akkor Peti kelt fel, hogy megnézze Marci lázát, vagy hogy egyáltalán hogy veszi a levegőt.
Úgyhogy jobbnak láttuk, ha az ilyen napokon magunk mellé vesszük az ágyunkba.
Gondoltam néhány nap, még nem a világ vége, és ettől még minden ugyanúgy működik majd, mint a normál napokon.
Nem így lett.
Óriási küzdelmek árán – egy-egy beteges időszak után, amiből nem volt kevés – minden egyes alkalommal kezdhettem szinte elölről a saját ágyba való visszaszoktatást.
Miután ezt a korszakot végigcsináltam – mert nem adtam fel – egy újabb szakasza következett az életünknek.
Levettük a rácsokat az ágyáról, amikor az esti mesélés után Marián végre elaludt, pár óra múlva, mint egy kis zombi sétált át hozzánk a szülői ágyba, hogy ott folytassa tovább az alvást. Én pedig ilyenkor megfogtam a kis kezét, és visszakísértem a saját szobájába, ahol persze ott maradtam mellette, amíg vissza nem aludt.
Ezt legalább egymilliószor – ha nem többször- játszottuk el.
A lépésszámlálót azért itt is megnéztem volna….

A fokozatosság elvét követtem, mert így nem éreztem annyira drasztikusnak a dolgot. Végül győztem, egy idő után már, igenis képes volt egész éjszakákat az ágyában aludni.
Erre „csak” meg kellett őt tanítanom, ami azért sem volt könnyű, mert közben sok-sok dolgot el is rontottam. Megszokta például, hogy karban, babakocsiban ringatva, esetleg a ház körül körbe – körbe keringő autó ülésében alszik el. Amikor este meséltem, mindig megvártam amíg elalszik, és csak azután mentem ki a szobájából. Vagyis inkább lábujjhegyen osontam ki, hogy a parketta csikorgását se hallja meg, nehogy felébredjen.
Szóval kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy ha mindig ott vagyok mellette mikor elalszik, akkor nehezen tudja megtanulni, hogy azt magától, hogyan is kell.

Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve a második gyerekemet, Olivért, már kész tervekkel vártam, magabiztosan.

Na de erről majd egy következő írásomban olvashattok.

 

2 HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here