Egykettő- Írta: Zsebzsuzsi

0

Még több Zsebzsuzsiért IDE kattints! 🙂

Igazán elképesztő utazás előtt álltam. A halál furcsa dolgokat hoz ki az emberből.
Tudnom kell ki voltam. Úgy kell meghalnom, hogy egészen bizonyosnak kell abban lennem, hogy igen, ez az ember voltam én. Minden jó és rossz tulajdonsággal, félelemmel, szerelemmel, dühvel, gőggel, boldogsággal, irigységgel és gyásszal. Ez voltam én.

Elő a papírral és a tollal és vegyük akkor talán sorra; Kicsit fura a jobb kezemen a középső ujj, mert állítólag nagyon szorítottam a ceruzát az iskolában, és nőtt rajta egy bütyök. Szinte alig látható, de mégiscsak egy bütyök. Aztán van a térdem. Az sem a szokványos. Kicsit fura az is. Van rajta egy plusz kinövés, hupli vagy…bütyök. Igen, talán arra is ez a legjobb szó; bütyök. Szegény szó, milyen nevetséges és komolytalan…bütyök…azt hiszem most írom le életemben először…illetve másodjára. Na meg a hajam is fura, gyerekkorom óta hallgatom, hogy milyen szép, milyen nagy, jaj milyen szép és jaj milyen nagy.

De a halálom előtt tökéletesen érdektelenek számomra a hajak és bütykök.
Alzheimer korai stádium. Ennyi. Kis felejtés, kis ajtó-nyitvahagyás, kis eltévedés. Néhány évvel korábban érkezett. Úgy 30 évvel…de mindig azt hallgattam, hogy amennyit én éltem, az 3 embernek elég lenne…hát lehet, hogy ezért ez a nagy sietség. Egyébként másokkal is megesik az ilyesmi. Hogy meghalnak. De nekem előtte tudnom kellett, hogy ki voltam, amíg éltem.

Apámat, anyámat és a családot már nem kérdezhettem, mert akárhányszor is mentem ki a temetőbe újra és újra csak néma sírokkal találkoztam. Az élőkhöz kellett fordulnom. Mikor kiderült a betegség néhány hét leforgása alatt megittam azt az alkohol mennyiséget amit mások egy egész élet alatt (naná, hogy megittam, hiszen nekem nem marad rá olyan sok időm mint másoknak), és ugyanilyen megfontolásból elszívtam annyi cigit is. Jó, talán vettem be néhány nyugtatót, de szerencsére az egyik barátom orvos, úgyhogy kizárólag szigorú orvosi felügyelet mellett. Mondjuk, hogy egy bőrgyógyász mennyire járatos a Xanax hatásaiban azt most hagyjuk. Orvos-orvos.

Aztán eltelt még két hét, és mikor már minden barátomnak és barátnőmnek az idegeire mentem nem maradt más hátra, mint, hogy felkeressek egy pszichiátert. Jó fej volt. Hamar átlátott rajtam. Sohasem mondta azt, hogy meg fogok gyógyulni. Ha jól belegondolok egyetlen egyszer sem beszéltünk a gyógyulásról. De valahogy mégis mindig arról szóltak a közös történeteink. Mert szerintem az a jó agykurkász, akivel közös történeteket írunk. Nem az enyém vagy az övé, hanem a mienk.

Egyszer elmeséltem neki, hogy volt egyszer egy szerelmem, A szerelem. Sajnos egész életemben (bármilyen rövidnek is tűnik most) hittem abban, hogy létezik a Platón által megírt kapcsolat két ember között. A megbonthatatlan egység, amikor az ember megtalálja a másik felét. Csak mondom, hogy természetesen ez nem a „plátói szerelem”, amikor távolról csodáljuk az ismeretlent, hanem nagyonis hús-vér egyesülés, ha értik mire gondolok.

Na az én hús-vér egyesülésemmel volt egy titkos egyességünk, hogyha majd minden akadály elhárul, és egyszer egymáséi lehetünk (naná, hogy sohasem következett be), akkor elém áll, és azt mondja; Here I am. Imádom ezt a Brian Adams számot. Minden benne van, amit egy szerelemről el lehet mondani.
Here I am this is me 
There’s no where else on Earth I’d rather be 
Here I am it’s just me and you 
And tonight we make our dreams come true 

It’s a new world it’s a new start 
It’s alive with the beating of young hearts 
It’s a new day it ‘s a new plan 
I’ve been waiting for you 
Here I am
Ha valaki nem tud angolul, akkor sajnálom. El kell hinnie, hogy úgy van, ahogy mondom. Tökéletes. Persze hogy hittem, hogy van ilyen szerelem. Még azt is elképzeltem, de úgy naponta csak 20-30 alkalommal, hogyha egyszer kapok egy gyűrűt, akkor ez a felirat lesz rajta és életem végéig, egyetlen percre sem veszem le. Még csak meg sem tekerem soha. Azt észrevették, hogy az emberek folyton tekergetik a gyűrűiket? Állítólag a hűtlenség jele. Ha így van, akkor még sohasem láttam hűséges embert. Ha  jól meggondolom…valójában tényleg nem láttam.

Én lettem volna az egyetlen, de ez most már mindegy is. Hiszen hamarosan meghalok.
Megígértem magamnak, hogy nem a jelenen és nem a múlton fogok merengeni. Meghalok. Így aztán egyetlen dolgon van értelme gondolkozni; a jövőn. Az az igazi kihívás. Rám vall. Elég cinikus és tökéletesen értelmetlen.
Most jut eszembe (persze egyáltalán nem jut eszembe, hiszen éppen ebbe fogok belehalni nemsokára), hogy a történet mesélést ott hagytam abba, hogy a nagy szerelemről meséltem a dokinak. Meghallgatta a romantikus ömlengésemet, majd megkérdezte hol van most ez a nagy Ő? Fogalmam sem volt róla hol van, hiszen hónapok óta nem hallottam felőle. „Akkor tehát nincs. Lapozzunk.” Lapozzunk?!?!? Lapozzunk arról az oldalról, ahova életem egyik legfontosabb története volt írva? csak így mondta; „Lapozzunk.” Talán még mutatta is kicsit a mozdulatot. Csak a tettek érdekelték. Onnantól számítom a barátságunkat Anitával. Dr. Anita, vicces neve van. Ez nem a kereszt, hanem a vezetékneve. Már ez is egészen rendhagyó volt benne.

Amúgy láttam ma két idő embert kézenfogva lecsoszogni a Rókushegyi lépcsőn. A bácsin egy kék ing volt, hátul picit kilógott az egyik oldala a fehér vászon nadrágból. A nénin egy aprómintás nyári szoknya kis könnyű rövid ujjú blúzzal. Őket nézve az örökkévalóság jutott eszembe. Úgy néztek ki, mint akik egy egész hosszú életet éltek le egymás  mellett, 27-ben házasodtak, aztán jöttek a gyerekek. Jött a háború, de sikerült valahogyan túlélni mindent, amit rájuk mért a sors, mert valami összekötötte őket. Egymásnak voltak rendelve. Aztán elnevettem magam. Az is lehet, hogy a bácsi és a néni a Fillér utcai gondozási központban találkoztak pár éve, ahová a gyerekeik tették őket, mert már nem tudtak magukról gondoskodni. Egymásra találtak, órákat, napokat beszélgettek és végül kézen fogva lecsoszogtak a Rókushegyi lejtőn. A bácsi inge mindenesetre nem volt betűrve. Mintha nem gondoskodtak volna róla eléggé. Furcsa dolog a szerelem. A szerelmesek betűrik az ingeket.

KETTŐ
Ott volt az a ház. Kedden sétáltam el mellette először. Az első olyan kedd este, amikor az átmeneti lánnyal találkoztam. Átmeneti. Így hívta mindenki, és mivel tényleg átmeneti volt, egy idő után el is fogadta ezt magával kapcsolatban. Így talán ne is adjunk neki más nevet, hiszen az Átmeneti Lánynál egyetlen név sem illik rá jobban. Egyébként a szakítás óta ez volt az első olyan kedd, amikor nem találkoztunk. Előtte kedd volt a mi napunk. Amire egész héten vártam, amire készültem, amikor már reggel arra gondoltam, hogy este megölelhetem és megölel. Mindig csak kedden. Talán, ha ez a nap szerda lett volna, akkor sikerül. De kedd volt. A keddi szerelmek halálra vannak ítélve. Ha-lál-ra…a legendás humorom…

Így aztán nem volt kérdés, hogy kedden kellett találkoznom az Átmeneti Lánnyal. Be kellett töltenem az űrt. Mintha erre bárki képes lett volna.
Csodás dolog az írás. Mindig vissza lehet nézni, hogy miről is írtam, így tudom folytatni. Talán minden Alzheimeresnek írnia kellene. Ha már főzni úgysem tud. Azt tudták, hogy sokan először azt felejtik el? Kihagynak néhány fontos összetevőt. Mondjuk a tojást a rántottából….Abból a házból azonban nem hiányzott semmi.

Ott áll ma is, a Garas utcában. Lélegzetelállító. A szó szoros értelmében. Ha jól meggondolom véletlen volt a találkozás, és egy kutyás férfi tehet mindenről. Valamiért minden kutyát megnézek. Valószínűleg gyerekkoromból hozom ezt a képtelen szokást, de ha meglátok egy kutyát, alaposan szemügyre kell vennem. A saját keddi bánatomba bezárva, tudomás sem véve a külvilágról sétáltam a villamos megállóig, ahol az Átmeneti Lány várt, de egyszer csak ott volt egy kutya. Valamiért – talán a kertben hirtelen meglátott egy macskát – feltette a két mellső lábát a ház kőkerítésére. Ránéztem, és akkor megláttam. Leírhatatlan volt. Jó, tudom, elég szánalmasan hangzik egy történetben azt írni, hogy „leírhatatlan”, mert akkor joggal merül fel a kérdés, hogy miért írok könyvet, ha nem tudom szavakba önteni azt, amit látok. Egyébként a fejezet végén ott lesz. Lefotóztam. Hiszen azon a kedden a ház írni kezdett egy történetet, amiben nekem is szerepet szánt. Nem is kicsit.

Csak álltam ott a hatalmas kőkerítés előtt, amiből az egyik oszlop már ki volt dőlve. Mintha valamelyik háború csak úgy lazán nekitámaszkodott volna. A kertben álmosan nyújtózkodott egy nagy barna macska. Elnéztem a télikerteket, és csöndesen, lassan, nehogy elszálljon a pillanat, elképzeltem, milyen emberek élete forrt össze elválaszthatatlanul a házzal. Vajon egy ilyen gyönyörű háznak joga van-e megválasztani a benne lakókat? Arra gondoltam, hogy milyen tökéletes giccs lenne, ha most megszólalna egy zongora. Álmosan, mintha valaki csak úgy játszana egy dallamot, minden tét nélkül. Csak egy esti taktust, végigfuttatva ujjait a billentyűkön. És akkor – mintha csak a ház üdvözölne – az egyik emeleti ablakból megszólalt egy hegedű. Hangosan felnevettem. Szívből jövően és nagyon őszintén. Nevettem a két hét óta visszafojtott nevetéssel. A hegedű tényleg sokkal jobban illett ehhez a házhoz, mint a zongora. A villamosmegállóból azonnal odarángattam az Átmeneti Lányt, hogy megmutassam neki. Lenyűgözte. Pedig a ház talán mindenben az ellentéte volt. Nyugodt, sziklaszilárd és örökkévaló. A legjobban a szerelmi történeteit szerettem. Kétségkívül tehetséges volt. Olyan átmeneti tehetség. A kedvenc történetem, amikor élete nagy szerelmével szakítottak. Persze ez neki nem volt annyira kedvenc. Ahogy nekem sem, amikor mi szakítottunk a keddi szerelemmel.

Jut eszembe valahova fel kell írnom, hogy el ne felejtsem, hogyha belefér még egy szerelem, akkor az semmiképpen se kedden legyen. Jut e-szem-be….a legendás humorom.
Hazament, mármint a szakítás után, teljesen kikészülve és megivott egy-két üveg Aligvárom-ot (milyen bornevek? zseniális), hogy biztosan kiüsse, és reggelig ájultan heverhessen, amikor úgyis kiderül, hogy felkel-e a nap. Általában felkel. Csak nagyon fáj a fejünk. Mindig ugyanúgy mesélte;

„Hajnalban csöngetett. Eljött, de nem tudtam beengedni.”
Tulajdonképpen megértem. Ha valaminek vége van, akkor vége van, ennyi. Nem szabad forgatni a tőrt, mert hamar megsérülnek a varratok is.
Megpróbáltam együtt érezni, helyeselni, mert ebben a helyzetben már értelmetlen lett volna azt mondani, hogy Te elmeháborodott?! Nem engedted be életed szerelmét? Meg vagy te őrülve? Ott állt a kapuban és te „nem tudtad beengedni”? Beláthatják ezt akkor már nem mondhattam az Átmeneti Lánynak. Ezért mondtam ezeket az elképesztő marhaságokat.

„Persze, megértem. Azt hiszem jobban is tetted, hogy így történt. Megértem, hogy nem tudtad beengedni. Nem könnyű az ilyesmi.”
„Rosszul érted. Nem lelkileg nem bírtam. Hanem az Aligvárom…. Annyit ittam, hogy nem bírtam megmozdulni. Nem bírtam felkelni az ágyról és elvánszorogni a kapucsengőig.” 
Kimaradt egy lélegzetvételem, amíg felfogtam, hogy mit mond. Aztán pedig csak nevettem, nevettem és nevettem, mintha soha nem tudnám már abbahagyni. Pedig semmi nevetnivaló nem volt rajta. A bor, aminek Aligvárom a neve annyira kiütötte az Átmeneti Lányt, hogy azt, akit „aligvárt”, nem tudta beengedni. 
Hát Istennek van humorérzéke.

Csak rossz. 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here