Amikor valaki korát megelőzően, sokkal rosszabb helyzetből indulva tesz le valami nagyot az asztalra, mindig elgondolkozom. Ülünk a kényelmes, fűtött lakásunkban, és azon rinyálunk, hogy nem érjük el a távirányítót.
Elizabeth Blackwell például pont nem várta ölbe tett kézzel a sült galambot. Az 1821-ben, Angliában született nő kitalálta, hogy orvos szeretne lenni. Ez még a kevésbé konzervatív Egyesült Államokban (ahová a családja később emigrált) is nagyjából olyan vágynak számított, mintha egyenesen a Holdat célozná meg. Mindezt úgy, hogy édesapját korán, 17 évesen veszítette el – tehát különösebb anyagi háttérrel sem rendelkezett, a család nőtagjai tanításból igyekeztek fenntartani magukat.
A kezdő lökést egyébként egy haldokló barátja adta meg az ifjú lánynak. Elmondta, hogy ha női orvos foglalkozott volna vele, valószínűleg meggyógyulhatna (a betegek ellátását sokszor férfi orvostanhallgatókra bízták, és nem a sokkal képzettebb, ám papírral nem rendelkező nővérekre). Csak hogy érzékeld a kitartását: 29 egyetem utasította vissza a jelentkezését, míg végül a 30. elfogadta.
Most persze azt gondolod, milyen nyitott szellemiségű professzorok vehették szárnyai alá a fiatal lányt. Nos, inkább „örülj, hogy itt lehetsz” alapon bántak vele: a laborokból gyakran kizárták, az órákon pedig külön, a többi férfitól elszeparálva kellett ülnie. A pletykagépezet természetesen akkoriban is beindult, „rossz” nőnek titulálták. Blackwell ennek ellenére mégis osztályelsőként szerzett diplomát 1849-ben.
Nem mellesleg ez azt is jelentette, hogy ő volt az első nő Amerikában, aki orvosi diplomát szerzett. Karrierjét londoni és párizsi kórházakban kezdte el – és ahogyan az sejthető, itt sem fogadták el elsőre. A helyi orvosok legalábbis inkább nővérként, bábaként tekintettek rá. Mivel valószínűleg ehhez hozzászokott már, inkább elmélyült a munkában. Kiemelte, hogy több figyelmet kell fordítani kezelések közben a higiéniára, rámutatva ezzel a tényre, hogy az orvosok gondatlanságból gyakran maguk okozzák a fertőzéseket.
1851-ben visszatért New Yorkba, ahol ismét ellenállásokba ütközött. Sok beteg nem örült, hogy női orvost kap, így inkább fogta magát, és baráti segítséggel saját rendelőt nyitott, ahol szegény sorsú nők gyógyításával foglalkozott. A törtető Blackwellnek még ez sem volt elég, így 1857-ben megalapította a New York Infirmary for Indigent Women and Children kórházat (New Yorki szegény sorsú nők és gyermeket kórháza).
Ami különösen szép a történetben, hogy két további női orvos is csatlakozott hozzá: a húga, Dr. Emily Blackwell, és a lengyel származású Dr. Marie Zakrzewska. A kórház nem meglepő módon kiemelten foglalkoztatta a női orvosokat, de pár évvel később, a függetlenségi háború idején rengeteg nőt képeztek ki nővérnek.
Már így is többre vitte volna, mint bármelyik más nő a korában, mégis 1868-ban saját orvosi egyetemet alapított New Yorkban (gondoljunk bele, micsoda teljesítmény ez ahhoz képest, hogy 20 évvel azelőtt még ő volt az egyik első diplomás nő). Ezt egy évvel később inkább a húgára bízta, hogy munkásságát Londonban folytathassa. 1871-ben aktív részvételével megalapult a National Health Society (szabadfordításban: Nemzeti Egészségügyi Társaság). Ki tudja, hogyan, de ez idő alatt még tudományok könyvek írására is maradt ideje. Az On the Abuses of Sex című könyvében például élesen bírálta a korszellemet, miszerint a nő inkább ne élvezze az együttléteket.
Az ő mércéjével mérve már-már mellékes, hogy mindeközben a London School of Medicine for Women (London Orvosi Egyetem Nőknek) nőgyógyász professzora lett. Élete végéig aktívan praktizált, és persze küzdött a nők jogaiért. Munkássága, hatása a korszellemre példaértékű.
