Felismerés, elengedés, továbblépés…-Interjú: Dr. Buda Lászlóval

0

2018. december 5-én a Pszicholive és a MyMirror magazin szervezésében tartotta meg Dr. Buda László, a Felismerés, elengedés, továbblépés című előadását.

A teltházas előadáson, nagyon sok, szinte mindenkit érintő kérdést boncolgatott az előadó. Miként kell felismernünk azt a szituációt, amikor már valami nem a miénk, és nem vagyunk hatással rá, ezt hogy vagyunk képesek elengedni, milyen módszerek vannak a birtokunkban ennek feltárásához, és mikor van az a kezdő lépés, amikor tovább tudunk menni, képesek vagyunk új dolgokat, embereket, impulzusokat befogadni az életünkbe.

Az előadás után, rövid interjút kértünk tőle. Dr. Buda László készségesen állt a MyMirror Magazin kérdései elé.

Úgy vettem ki a szavaiból, hogy az elengedéshez, egyfajta bátorság is kell. Aki éppen olyan élethelyzetben van, amikor nincs semmilyen lehetősége arra, hogy elengedjen, akkor egyszerűen csak fel kell feküdjön rá, és hagyni, hogy egy kicsit sodródjon. Aki azt érzi, hogy már semmije nincsen, az honnan merítsen bátorságot?

Aki azt érzi, hogy semmije nincsen, de még életben van, valószínű, hogy nem jól mérte fel, hogy mije van, és mije nincs. Amíg életben vagyunk, addig rengeteg mindenünk van, amit nem biztos, hogy tudatosítunk. Például van képességünk, levegőt venni, gondolkodni, érzelmeket átélni, vagy akár arra, hogy tegyünk valamit, tegyünk egy lépést, felhívjunk valakit. Azért ez egy szubjektív állapot tud lenni, egy ilyen belső tehetetlenség, hogy úgy érzi, hogy már talán tényleg semmi lehetősége nincs, és olyankor már azt van, hogy tényleg nehéz az embernek saját hajánál fogva kihúzni magát. Tudunk-e valakit találni, vagy olyan helyzetet találni, személyt, vagy személyen felüli, transzcendens fogódzót, vagy kapaszkodót ami átsegít.

Ezért van, hogy ilyen helyzetben sok ember fordul a hit felé?

Ez valóban az egyik leghasznosabb dolog, amit lehet csinálni, hogy egy olyan fórumhoz fordulni, aminek a terhünket át tudjuk adni egy kicsit, a reményünket is belefektethetjük, akkor is, ha ez elég zavaros területnek indul. Mást képzel el, mindenkinek más az istenképe, ám pszichológiai szempontból adhat egy új támpontot. Ez az örvény aljának az érzése. Itt van az a fix pont, idáig süllyedtem, és most nincs lejjebb. Most új módon kell innen felbukkanni. Ez a megújulás lényege. Az ember ilyenkor rájön, hogy az élet tele van halállal amúgy, tehát egy csomó minden meghal. A növények is az évszakokkal, az emberi lélekben is vannak ilyen ciklusok. Megszületik valami, aztán meghal. Kapcsolatok, egy álom, egy munka… Az állandóság illúzióját helyre kell tenni magunkban. Nem egyszerű. Ez egy nagy életfeladat. Ha valaki ezt a négy dolgot helyre tudja tenni, hogy ahelyett, hogy ő úgy érezné, hogy szeparált, el van zárva mindentől, és ő egy bőrzacskóba zárt indivídum, a helyet megtalálja, az összekapcsolódást a világgal, a hiány érzése helyett megtalálja a bőség érzését, vagy állapotát, a rosszaság, és a bűnösségtől eltud jutni a jóság érzéséhez magában és a világban is, a múlandóságból valami állandóság felé tud nyitni, ezek jelentős megnyugvást adnak.

Azt előadás során azt is elmondta, hogy rá kell dőlni egy szeretett személyre. Nem magunkra kell rádőlni? Nem valami olyan stabilitást kell magunkban keresni, hogy nem másra, hanem önmagamra dőlök? Vagy ritka az olyan ember, aki erre képes? Hogy olyan erős legyen…

Nem ritka, szerintem, de vannak helyzetek, ahol célszerűbb támaszként egy külső forrást igénybe venni, de nyilván hasznos, ha az ember magával olyan viszonyban van, hogy az belül egy gerincet, egy támaszt ad neki. Ez a kettő nem kell hogy kizárja egymást. Az egészséges önszeretet lényege, hogy be kell állni a saját egyediségünkbe, a külön egyéniségünkbe, és abba, hogy csak önmagunkból tudjuk látni a világot, tehát a saját szubjektív világunk közepén maradunk, és ezt a világot fontos feltöltenünk feltétel nélküli elfogadással, és barátságosságban a magunk elfogadásában. Tehát ha arra megy el az energiánk, hogy magunkat kritizáljuk vagy szabotáljuk, vagy bántjuk, próbálhatunk külső forrásokra támaszkodni, de azt sem tudjuk igazán igénybe venni, mert nem engedjük, hogy segítsenek nekünk. Máskor meg jön a József Attila-i „hiába fürdösztöd önmagadban…” sor, hogy egy másik ember új nézőpontokat, újabb energiákat tud hozzá adni.

Ez nem a gyengeség jele, hogy valaki segítséget vesz igénybe. Mert sokan ezzel azonosítják, hanem el kell fogadni azt a segítő kezet.

Lehet a gyengeség jele, lehet a gyávaságé, de alapvetően az, hogy fordulok valakihez, tegyük fel hogy szükségem lenne egy jó alapos hátmasszázsra, de nem tudom megmasszírozni a hátam, hülye az, aki azt mondja, hogy mindent megoldok magamnak, mert nem megy. Sebezhetőnek kell lenni, fel kell dolgozni azt, hogy vannak olyan ügyek, amikor jobb, ha támaszkodom valakire.

Azt hiszem, nem kell félnünk attól, hogy segítséget kérjünk, vagy a felkínált segítő lehetőséget visszautasítsuk. Ez a rendezvény is egy lehetőség volt arra, hogy aki hasonló problémákkal küzd, megtudja, milyen módon tud átlendülni mindazon problémákon, amelyekkel az élete során találkozott, és milyen módon tudja elengedni azokat, és a megoldás felé vezető útra léphessen.

Köszönjük Dr. Buda László!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here