Gumicsizma Martini- 5. RÉSZ

1

 

Az előző részt IDE kattintva olvashatod! 🙂

A kocsma, és ezzel együtt a vegyesbolt keresésébe kezdtünk. Az italbolt messziről megismerhető volt, drótszamarak ácsorogtak a falhoz támasztva. Mint később megtudtuk, a bicikli nem más faluhelyen, mint személyazonosító eszköz. Ha a haver bringája nincs a kocsma falának támasztva, vidéki ember csak szomjoltásra tér be oda.

A közösségkovácsoló helyiség nagy betűkkel hirdette a világba létét, az ajtó fölé szegelt táblán:

SZÁZNYÓC ITALBOLT.

Lefékeztem az út mellett, mivel parkoló közel, s távol nem volt, és kiszálltam az autóból. Lelkére kötöttem Nellinek, hogy el ne mozduljon, amíg körülnézek, maradjon a kocsiban, és ne induljon el felfedező körútra a faluban.

– Viccelsz? – nyafogott Nelli. – Csak nem képzeled, hogy ebben a hacukában kiszállok?! Elég volt a nagyjelenet az ütődött zsarunak! Csak tökéletes toalettben vagyok hajlandó közszemlére tenni magam!

Becsaptam a kocsi ajtaját, és átballagtam az útszéli árkot fedő fahídon. Néhány lépés után kinyitottam a kisbolt ajtaját.

 

Apró helyiségben találtam magam. Mintha az üzletben harminc évvel ezelőtt megállt volna az idő.

A bejárattal szemben volt a pult, rajta egy kisméretű hűtővel, amely a felvágottak és sajtok tárolására szolgált. Mellette magasodott a pénztárgép, és a csokoládés vitrin. A pult túloldalán plafonig érő polcrendszer magasodott, rajta kenyér, konzervek, tisztálkodó és mosószerek, pálinkás és likőrös üvegek. Jól megfért egymás mellett a kommersz konyak és a szárnyasbetét, a kenyér és a tomikristály. A pult előtt és a bolt többi részében üdítők, kannás borok sorakoztak, valamint ruhaneműk, pólók, dzsörzé otthonkák. Alattuk lábbelik, úgy mint kínai tangapapucs, és gumicsizmák különböző méretben.

A betérő vásárlót rögvest szembe bökte a polcra felrögzített tábla, mely szerint: HITEL NINCS!

Aprócska bolt volt, talán öt ember ha elfért egymás mellett, de akkor már mozdulni nem lehetett volna. Nem kellett hadakoznom a helyért, mivel én voltam az egyetlen vásárló.

Középkorú nő támasztotta a pultot, háttal a bejárati ajtónak.

A polcrendszer egyik fakkjában egy tévékészülék volt a falra szerelve, számomra meglehetősen népszerűtlen, latin szappanoperákat vetítő csatorna ontotta a képeket. Don Diego, és Marella Consuela szerelmének létrejöttét követhette figyelemmel a betérő vásárló.

A nő meg sem mozdult a jöttömre. Széles hátán olivazöld kardigán feszült, alatta a melltartó pántja szorításának következtében kibuggyant némi felesleg. Hatalmas méretű fenekét féloldalasan a pultra helyezte. Megrémültem a gondolattól, hogy a helyére majdan oda kerül a néhány kifli és felvágott, ha kiszolgál.

A boltos nő haja rövid volt, világosbarna színén néhny vastag tincs melír próbált javítani, nem sok sikerrel. A helyi fodrász által gyártott egyenfazon díszelgett a fején, hátul felnyírva, tetején brutáldauerrel göndörítve. A melírozott tincseknek nem tett jót a beavatkozás, mert a barna részektől elkülönülve, drótszerűen ágaskodtak a feje búbján a szőkének jóindulattal sem nevezhető csibesárga pamacsok.

A pulton, a pénztárgép mellett, egy tálban, napraforgó mag feketéllett. A kiszolgáló személyzet mereven bámulta nekem háttal a tévét, és olykor beletúrt a magokba.  A szájához emelte, halk pattanás hallattszott. Miután kibányászta a napraforgó mag belsejét, a héját a földre szórta. Ujjait sózó mozdulattal kecsesen vállig emelve tisztította meg a maradék héjtól, és szemét rezzenéstelenül a készülékre szegezte.

– Jó napot – köszöntem, ám válasz nem érkezett.

– Jó napot! – szóltam még hangosabban, mire a nő egy pillanatra felém fordult.

Arca erősen telt volt, orcái pirosan, csillogva emelkedtek ki az arcából. Szeme alig látszott ki a püffedt húsból. Szemöldöke vékonyra volt szedve, majd gondosan ívesre rajzolva barna ceruzával, olyan volt mint egy szétcsúszott McDonalds-jel. Alsó ajka minden mesterséges feltöltéstől mentesen volt duzzadt, állának erős csontja előre meredt az arcából, és néhány szőrszál ágaskodott rajta kajlán.

A hirtelen mozdulattól a fülében fityegő aranykarikák eszeveszett hintázásba kezdtek. Csak egy pillanatra tudtam megvizslatni, mert a boltvezető figyelme ismét latinföld aktuális szerelmi története felé fókuszált.

– ‘napot! Mi teccik? – kérdezte, hangja úgy recsegett mint egy hibás megafon, majd keze ismét a magostál felé mozdult.

– Öt kiflit kérnék, valamilyen felvágottat, és ásványvizet – szóltam a hátnak.

Hatalmas sóhaj hagyta el a boltos száját. Lassú mozdulattal leemelte a fenekét a pultról, és lehajolt a kiflit rejtő rekesz felé.

Szemét ez idő alatt sem szakította le a romantikus történettől, és ahogy én vakon gépeltem újságíróként, ő vakon szolgált ki. Zacskót szakított, előtte alaposan megnyálazta az ujját, hogy a nájloncekkereket szét tudja választani, majd belerámolta ugyanazon kezével a kifliket. Csomót kötött a zacskóra, és a háta mögé hajította a pultra.

Lemerevedve álltam a pult másik oldalán. Megmozdult bennem a kényszer, hogy szóvá tegyem a higiéniát, mint olyat, valamint közöljem vele, hogy nyálcserét csak a számomra megfelelő egyeddel kívánok váltani, vele semmiképpen kiflin keresztül. De inkább csendben maradtam. Idegen voltam, új lakója a falunak, és nem akartam az első alkalommal konfrontálódni. Legfeljebb nem gondolok erre, miközben eszek, és Nellinek sem említem meg a dolgot, mert kiújul az anorexiára való hajlama.

A nő kinyitotta a felvágottas hűtő ajtaját, tovább bámulva a tévét, és megkérdezte:

– Melyikből kér? – majd elhajolva a szabadon maradt kezével belecsippentett a szotyik közé, és nem vesződve a szétpattintással, a szájába hajintotta a magokat.

– Nem is tudom… – mondtam tanácstalanul – mi a választék?

– Hát láthassa…van párizer, pulykás, disznós, kalbász, meg disznósajt – recsegte a megafonhang.

– Más nincs?

– Nincs.

– Akkor legyen pulykapárizsi. Húsz dekát kérnék. – döntöttem végül.

Kívánságomat nem követte örömujjongás, ismételt sóhaj volt a reakció. Gyanítottam, ennek oka nem lehet más, mint hogy néhány pillanatig ismét el kell, hogy szakadjon kedvenc műsorától, amíg eleget tesz a kérésemnek.

A szemöldökét is összehúzta bosszúsan, és így az már majdnem kitette az említett étteremlánc logóját.

Agresszívan feltépte a szalámi nájlonborítását, rácsapta a zsíros szeletelőgépre, és húzni, majd tolni kezdte a felvágottat.

Figyelmét ekkor elvonta a tévéből kiáramló eseménysorozat hangja. A latin főhős barátnője sikoltozva rohant az erdőn keresztül, fegyveresek űzték, amit a kiszolgáló személyzet nem hagyhatott nézetlenül. Rendületlenül szeletelt, és közben nézte a tévét. Ennek következtében a szalámiszeletek csak gyűltek a gépen, majd a kupac növekedésének következtében lassan lefordultak a pultra. De a boltos ezt nem látta, csak a kriminális eseményre fókuszált, és tolta, húzta a kést.

Lelkem tisztaságfelelős része haját tépve sikoltozni kezdtett, ám racionális énem csendre intette.

Hangosan megköszörültem a torkom, blokkolva őt, mire a szalámiszelő bajnoknő elszakadt a kalandos történettől, és abbahagyta a szeletelést. Előrántott a pult alól egy csomagolópapírt, rálapátolta a szalámihalmot, és a mérlegre csapta.

– Maradhat? – kérdezte.

Ránéztem a mérleg digitális kijelzőjére. Ötven deka.

– Maradhat – legyintettem lemondóan. Legalább a macskának is marad néhány szelet.

Kezei villámgyorsasággal becsomagolták a szalámit, de ekkor már nem rám figyelt, ismét a tévét nézte.

– Még valamit?

– Az ásványvíz… – szóltam, ám az eladók gyöngye közbevágott.

– A pult mellett!

Felpakoltam a palackokat a pultra, a boltos kezei vakon ütötték be az összeget a pénztárgépbe, majd ismét megkérdezte:

– Még valamit?

– Körülnézek – szóltam, és ő a vállát megvonva a továbbiakban tudomást se  vett rólam.

Ekkor megkondult a vevőt jelző harang.

A bejárati ajtó nyikorogva kitárult, és egy harmincöt év körüli férfi lépett be rajta.

Sötétbarna haja a vállára göndörödött, halálfejes kendővel fogta össze a feje tetején, a kendő alján csigavonalban hullottak alá a tincsek. Nagy barna szemei gyermeki egyszerűséggel bámultak a világba, orra turcsi volt, szája dús. Állát szőrzet díszítette, egy csíkban futva az alsó ajkától a nyaka irányába.

Fekete szegecses bőrdzsekit viselt, több volt a fém a kabáton mint a bőr. Szaggatott farmer emelt a látványán, a hidegtől lila bőre egy-egy mozdulatnál átsejlett a repedéseken. Oldalán két ujjnyi vastagságú nikkelezett lánc lógott. Lábán a szivárvány minden színére összefújt bakancs díszelgett, neonszínű cipőfűzővel.

– Kiske’it csókolom a hölgyeknek! Erzsikém cuppanj már le a tévéről szentem, és hamar adjál nekem néhány csavaros kiflit, meg pár üveg sört! Este buli lesz a garázsban! – kurjantott gégegyulladásos hangján a jelenség, és dülledt szemeivel bámulni kezdett. Arcára széles vigyor terült, rántott egyet a nadrágja derekán, és két lépéssel mellém penderült.

– ‘Napot Difi! – szólt Erzsike rendületlenül tovább tévézve.

– Szép napunk van – szólt Difi -, de még milyen szép! – és a képembe bámult.

Tüntetően elfordultam tőle, és a chipszes zacskókat kezdtem tanulmányozni.

Difi továbbra is az arcomba lógott, és közben a boltoshoz intézte a szavait.

– Mondd Erzsó, nem tudod kié ez a verda itt a bolt előtt? Még sosem láttam errefelé. És micsoda nő ül benne! Egy igazi nagybetűs nő, amilyen itt a faluban nincs! Olyan mint Annácska a tévében!

– Te Difi! – szólt a tévézésből kizökkenve Erzsike. – Nem vagyok én a macád, nyakon teremtelek, ha még egyszer ilyen hangot ütsz meg velem! Meg fújhatod a hiteled is! – mondta, és elszórt néhány nyálas szotyolamagot a fogai mögül.

De Difi ezt meg sem hallotta, mert lépésenként követett, bármerre fordultam.

– Kiske’it csókolom szépkisasszony! Maga nem idevalósi, ugye? Még nem láttam errefelé, márpedig az én szemem biztos megakadt volna már egy ilyen fájintos csajon mint magácska!

– Valóban nem – szóltam, és ismét elfordultam tőle.

– Hát, és mi a szándékuk errefelé? Mijáratban itten? – kérdezgetett tovább.

– Most költöztünk ide, a bekötő út melletti házat vettük meg – elégítettem ki a kíváncsiságát.

Erre már Erzsike is felkapta a fejét, és a továbbiakban ő is engem bámult a szappanopera helyett.

– Aztaaaa! – kurjantott Difi – hát nem mondja? Maguk vették meg azt a romos házat? Hujjj, a volt tulaj jó vásárt csinált, évek óta csak a pókok, meg a kóbor macskák lakják! Az öreg Jónás bá’-é volt, de a fia berakta egy öregotthonba, ott murdelt meg szegény. Évek óta hirdették, azt hittük már az enyészeté lesz! Maguk meg beleugrottak?

– Bele – szóltam elbizonytalanodva.

– Nahát, akkor, mint új lakója a falunak, engedje meg hogy bemutatkozzon szerény személyem! Difi vagyok. Van rendes nevem is, de még az öreganyám is Difinek hívott. Hát kisasszonyka, nagy fába vágták a fejszéjüket! Sok munka lesz azon a házon, nagyon sok! No, de ne csüggedjék, meg ne nézzen már rám ilyen rémülten, sok szakember van itten a faluba. Például én is. Majd ha kell segítség, csak szóljanak, jó árér’ megszámolom a munkadíjat, ha dolgozni kell!

– Köszönöm – szóltam -, majd megoldjuk!

– És honnan keveredtek ide, szépkisasszony? Ugyi, az a szép autó, az odakint a magácskáé?

– Pestről jöttünk – világosítottam fel az egyre szélesebben vigyorgó Difit.

– Jaj, Pest! – sóhajtott és rikoltott fel egyszerre Difi, és a szemeit a plafonra szegezte – én oda vágyom! Egyszer feljutok oda, felköltözöm, majd meglássa mindenki! Híres rallépilóta leszek, ugye Erzsike, és büszkén fogják a nevem emlegetni itt a faluban, mert lepipálom én az európa bajnokot is! Híres lesz az én szuperduplavéberkarbim, saját fejlesztés, és benne leszek majd az autósmagazinban is! Szokta olvasni kisasszony?

– Még Pest környékén se jártál soha, Difi, ne legénykedj! – szólt Erzsike, és kíváncsian méregetett tovább Difivel együtt.

– És az ottan a kocsiban kicsoda? Az a csudaszép szőkeség? – kérdezte a jelenség, hátrarázva göndör tincseit.

– Ő a barátnőm – válaszoltam neki -, együtt költöztünk ide.

– Húazannya…hallod Erzsike?! Csak nem…? Juhhhhú, hát maguk olyan sistergősek?

– Miii? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Hát tudja! Olyan sistergősek! Egymáshoz érnek, aztán…láttam ám én ilyet az interneten a kultúrba, a luvnyák összebújtak, a nyelvük meg…

– Ja vagy úgy! – vágtam közbe, mielőtt Difi ecsetelni kezdte volna valamelyik pornóoldal tartalmát. – Nem, félreérti a dolgot. Nem vagyunk melegek, csak barátok.

Difi csalódottan vonta meg a vállát.

– Hát jól van! Akkor is isten hozta magukat! Ne feledje, ha segítség kell, megtalál a szerelőműhelyemben! Na Erzsó, hol vannak a kiskupakosok, meg a sör? Mennék, mert a srácok már várnak! – rám vigyorgott búcsúzóul, kacsintott egyet, és a dzsekijébe rámolta a piásflaskákat.

A szegecsei búcsút csörömpöltek, ahogy kilépett az ajtón.

Erzsikére néztem, hátha tájékoztat a látogató kilétéről. A boltost teljesen lekötötték a hallottak, mert fittyet hányt a tévében futó sorozatra.

– Ne aggódjon, Difi ártalmatlan, csak a pofája nagy. Szerelő a szentem, és folyton álmodozik. Hogy majd egyszer autóversenyző lesz. De ahhoz kevés a tudománya. Folyton fel s alá száguldozik a faluban, a gyalogos népek meg győznek elugrálni előle! Sokszor meggyűlt a baja a rendőrséggel is!

– A helyi közeggel már sikerült megismerkedni – szóltam. – Difi sem gond, kezelem a helyzetet.

– Nahát, kedveskéim – mosolygott rám Erzsike -, maguk télleg a Pestrő’ gyöttek? Jó hely ez, csendes, nyugodt, majd meglátják. És mit kezdenek itt a mi falunkban?

– Egyenlőre csak terveink vannak – kezdtem el magyarázni -, szeretnénk rendbe tenni a házat. Aztán egy biofarmot, és pihenőt szeretnék kialakítani belőle. Kis csoportokban fogadnánk a vendégeket, akik pihenni, kikapcsolódni szeretnének falusi környezetben.

– Jaj de szép elképzelés! – csapta össze a kezeit a boltos – én meg vagyok az Erzsike. Csak úgy hívnak a faluba’ hogy a boltos Erzsi. Hát, tudja aranyos, attól tartok, hogy ehhez a biofarmhoz lesz néhány szava a polgármester úrnak is! Nem szereti, ha az ilyen dolgok más kezébe vannak rajta kívül. Magácskát hogy hívják?

– Elnézést az udvariatlanságomért – nyújtottam a kezem -, Bordi Edina vagyok.

– Edinácska, hát akkor én is csak azt mondom, hogy isten hozta itt magukat! A kis barátnője mér’ nem jött be? Meghűl ott a hideg kocsiban! Kedveském, bármire szükségük van, csak szóljon nekem nyugodtan, megrendelem a városból.

– Köszönöm Erzsike…mondja csak, Martini van? – kérdeztem az egyre szimpatikusabb, és barátságosabb boltostól.

– Martini? Az nincs. Ezek a népek itt csak a pálinkát isszák, van egy jó pálinkafőző a faluban, a vénasszonyok a konyakot, likőrvermutot, de az is csak nagyobb ünnepek alkalmával. Na de ne aggódjon kedveském, majd rendelek a városból, az uram az anyagbeszerző az egész faluba, a Béla, majd hoz ő magának ha kell az az úrilötty. Mit adhatok még?

A válaszra nem került sor, mert az ajtó kivágódott, és Nelli robogott be az üzletbe lélekszakadva, felháborodástól kipirult arccal.

– Ki ez a kretén? – sipákolt zihálva – Be kellett menekülnöm! Én még ilyen idióta figurát az életben nem láttam, pedig Pesten is vannak alakok! Mégis mit képzel? Bent ülök békésen az autóban, várlak téged, egyszercsak felbukkan ez a fazon, és amerre fordítom a fejem, arra futkos, és belevigyorog a képembe az üvegen keresztül! Ki ez a diliházi szökevény?

– Nyugi Nelli, semmi gond, csak bejössz a fickónak – bazsalyogtam, és cinkosan egymásra néztünk Erzsikével. A boltos fülbevalói víg táncot lejtettek ahogy a fejét csóválta, szemeiben megcsillant az élvezet, hogy helyben fültanúja lesz a helyi szappanoperának.

– Istenem, hova kerültem?! Először az a dilis rendőr, most meg egy nem normális rocker! Hova kerültem, anyám hova kerültem??? – sopánkodott Nelli, miközben az üzlet ajtajának üvegén keresztül leste, eltűnt-e már Difi a közelből.

Néhány másodperc múlva, mikor látta, hogy a falu bikája felszívódott a környékről, köszönés nélkül kirongyolt az ajtón, és visszaült az autóba.

– Ő a barátnőm, Nelli – mutattam be utólag Erzsikének a barátnőmet – teljesen normális, csak megviselte a környezetváltozás. Jógaoktató és dietetikus.

Erzsike elraktározta az információt, hogy minden momentummal tisztába legyen a szomszédasszonnyal folytatandó esetleges pletykaparti alkalmával.

– Dietikus? – kérdezett vissza – cukorbeteg szegénykém? Hát akkor azért ilyen vékonyka, mondom is mindig, hogy enni kell, mert csúnya, aki sovány! És mondja csak, nagyon szenved tőle?

Néhány szóban elmagyaráztam Erzsikének, hogy nincs a barátnőmnek egészségügyi problémája, és hogy mit takar a foglalkozása. Disznósajton, és kolbászon nevelődött boltosunk, csak nagyokat legyintett, mikor megemlítettem a kalóriákat, és a bifidusz eszenziszt. Nem győzködtem tovább, hanem kértem tőle a vásároltak mellé még két pár gumicsizmát.

Miután kiszolgált, megérdeklődtem, hogy vannak-e szakemberek a faluban, akiket felfogadhatnánk a ház helyreállításához.

– Tudja kedveském, nagy itt a munkanélküliség. De sok olyan ember van, aki ért a ház reperálásához, vízszereléshez, falazáshoz. Tudja mit? Hirdessük meg, hogy maguk embert keresnek!

Megírtam a tortaalátétre a hirdetést, Erzsike a fogaival tépte a celluxot, és kiragasztotta a bolt ajtajának üvegfelületére.

– Ne tessék aggódni, majd én segítek embert találni! – és én megnyugodva konstatáltam, hogy az itt élő első, viszonylag normális emberrel sikerült közeli ismeretséget kötni.

Elbúcsúztam Erzsikétől, a kocsi hátsó ülésére dobtam a szatyrokat, és haza indultunk.

– Ez meg mi? – kérdezte Nelli a bevásárlószatyorba túrva, miután haza érkeztünk – mi a fene ez a csúfság? – lengette meg a gumilábbeliket a kezében.

– Csizma -feleltem – gumicsizma. Azt gondolom, erre mindenképpen szükségünk lesz.

– Na de ez viselhetetlen! – nyafogott barátnőm – tiszta kaucsuk az egész, még a legápoltabb láb is megbüdösödik benne! Bár, ha jól meggondolom, inkább ezt húzom fel, mint a guccit, ha kilépek az udvarra. És nem is olyan rossz darab – forgatta meg a kezében a csizmákat – némi díszítés, csodát tesz vele!

Ekkor belenyúlt a kézitáskájába, kirántotta a neszesszerét, majd annak mélyéről néhány flaska körömlakkot. Leült az egyik kirongyolódott székre, és akkurátusan a gumicsizma dekorálásába kezdett.

Nem kérdeztem semmit, fejcsóválva gyártottam a szendvicseket az Erzsikénél vásárolt kifliből és felvágottból. Lepottyantottam néhány szeletet a lábam körül tekergő macskának. Mire végeztem, Nelli is befejezte a kidugott nyelvvel, és ráncolt homlokkal való ténykedést.

– Nah! Így már egészen más! – örömködött, és meglóbálta a sárga talpú, sóskafőzelék zöld színű csizmákat, amelyekre ezüst csillagokat, és rózsaszín virágokat pingált.

Halk sóhajjal a kiflimbe haraptam.

Folytatjuk..

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here