Hat láb mélyen..

0

És megint, és újra megtörtént.
Megint messzire űztél valakit magad mellől, mert hat láb mélyen a bizalmad, egy sötét gödörben. Eltemetted, körmöd alatt még ott feszül a föld, friss hantot mertél rá puszta kézzel.

Keresed a hibát, azt a megváltozott, károsult lelki DNS csavart, amely módosítja normális működésed, az emberi és párkapcsolataidban. De csak a sötétben tapogatózol, mert vakká tetted magad az érzéseidhez való korrekt hozzáállásban.

Együtt akarsz élni ezzel a fogyatékosságoddal. Úgy érzed, megváltoztathatatlan az érzés, felbukkan újra, amint egy újabb jelölt pályázik az előző helyére, akit a bizalmatlanságoddal űztél messze magadtól, vagy ha nem, a fájdalomtól való félelmedben, önvédelemből raktál ki a küszöbre.

S ha felbukkan, felzabál. Rágja a húsod, nem használ ellene se szentelt víz, se ráolvasás.

Hallani akarod az okosok hangját, hogy ez módosítható, csupán önuralom, és elszántság kérdése, igyekszel kordába tartani magad, fájdalommal erőlteted magadra a bizalmat, próbálod észérvekkel meggyőzni magad, de ott lent, hat láb mélyen, bugyog, lávaként forr a hitetlenség.

A tudatosság messzire rohan, hasztalan a léte.
De már kezded megszokni, a részeddé vált. Biztonságot jelent a magány, amelynek fojtogató gőze nem idegen, s bár fulladsz tőle, jobb a megnyugtató rossz egyedüllét, mint a kétséges jó. Sérült szíved szeretetre vágyik, súgja, engedd, hogy belépjen a másik, aki talán érdemesebb, talán jobban megbecsüli lelked tisztaságát, de amint figyelmed lankad, a gonosz ördögként a válladon ülő gyanú lecsap, és a fejed forgatja, lásd, mikor jön olyan helyzet, amikor lebukhat, hogy átvert, becsapott újra, és újra.

Elégedetten nyugtázod, hogy te tudtad előre, szinte már nem is fáj, hiszen minden egyes csalódás kérget von a bensődre, és inkább egyedül, mert nem lesz olyan ember, aki képes ennyi réteget lehántani rólad. Minden bizalmaddal való visszaélés menekülésre kényszerít, de a bőrödből nem menekülhetsz, nem tépheted fel, és léphetsz ki belőle.
Betegen szemléled a világot, nincs borogatás, ami enyhítené a félelem lázát benned, hogy még egyszer ne csináljon bolondot belőled senki, hullámvasúttá váló életed alig éled, nincs stabil talaj a lábad alatt, csak a negatív érzések adnak megnyugvást, mert ezeket már jól ismered. A folyamatos kétség bilincsét hiába rázod, igazán te sem akarod, hogy kiszabadítsanak, ez a biztos, ez az állandóság az életedben, a gyanakvás, a meglehet, hamis feltételezés.

Jó tanácsnak helye nincs, hiába mondják, ez nem élet, a segítő szavak nem jutnak el az agyadig, és lehetetlen küldetés meggyőzni téged arról, hogy lásd más aspektusból, füled, lelked süket. Reménykedsz, hogy az idő majd ad némi enyhülést, mert erre nincs pirula, nem kifeküdhető mint egy influenza. Úgy érzed, erre nincs gyógymód, te már örökre így maradsz, sosem múlik el még egy édes csóktól sem a keserű íz a szádból, csak járod a magad abnormális táncát belső üvöltésed fals dallamára, míg össze nem esel.

A földön fetrengve tébolyultan zokogsz a hitetlenségtől, mert annyira hiányzik valaki, egy ember, aki nem használja ki sérülékenységedet, nem tapos zsigerig beléd, hanem felemel, nem sért és sebesít, hanem felépíti benned a bizalom új templomát, nem hasít ki belőled még egy darabot, hanem képes elfeledtetni veled, az évek alatt összeszedett fájdalmat, gyengéden nyitja ki szorosra zárt szemed, és visszaadja a Hitet, majd segít kiásni, amit ott rejtegetsz.
Ott, hat láb mélyen magadban.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here