Köszönöm.

0

Rég láttalak. Akkor is össze voltam törve. Most is. A vérszagra gyűlik a vad. És itt vagy. Farkasszemet nézünk. Mosolyogsz. Mindig mosolyogsz. Tudod jól, hogy a tied vagyok. Azt csinálsz velem, amit szeretnél. Így szoktuk, nem?

Hozzámérsz. Csak gyengéden, ahogy szoktad. Megint ráveszel valami tőlem teljesen távol álló dologra. Amit igazából csak először nem akarok. Utána már mindegy.

Melletted mindent más szemszögből látok. Pedig az élet nem habostorta, nem csak tejszínhab és színház. De veled mindig az. Csak semmi komoly. Nem kell felnőttnek lennem. Mert ez nem komoly. Csak egy pillanat.

Beszélsz hozzám. De ne értem. Hangos a zene is, meg a bor is a fejembe szállt. Most megint itt vagyunk. Még a helyszín is ugyanaz. Csak ketten.

Fura, mert azt hittem, többet már nem látlak. Hogy lezártuk. Igazából a semmit. De pont az az ember voltál az életemben, akinek csupán annyi szerepe van, hogy meglök. És nem, nem le a szakadékba, hanem át rajta a függőhídon. Magamtól nem mennék soha. Topognék még sokáig. De te jössz, mosolyogsz és gyengéden eltaszítasz.

Hihetetlen, hogy megint beengedtelek. Megint szakadék, de most nincs függőhíd és visszarántasz. Köszönöm.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here