Mindig furcsa volt a viszonyom az Apámmal. Ami azt illeti, valószínűleg szerelmes voltam belé. De persze nem szexuális értelemben, hanem lelkileg, és intellektuálisan. Ahogyan mondjuk egy ember az egyetemi tanárába szerelmes. Nem a helyes érzelmet hívja elő magából. Szinte egész életünk során tanuljuk értelmezni az érzelmeinket, és a szerencsésebbek 40 éves korukra, sok tévedés után el is juthatnak oda, hogy valamit megsejtenek ebből az egészből, amit emberek közötti kémiának nevezünk.
Apámat is önző, féltékeny, rossz szerelemmel szerettem. Magamnak akartam őt. Ebben persze nincs semmi rendkívüli. Kétlem, hogy írtak valaha szebbet erről annál, mint amit József Attila a dagadt ruhák iránt érzett féltékenységéről. Akárhogy is, de szerettem az Apámat. Nagyon. Így nagy „A”-val és nagy „N”-el. Ma 18 éve halott.
És amíg írok Róla, ugyanaz a csontig hatoló, erekbe belenyilalló fájdalom lesz úrrá az egész testemen, ami 2000-ben, 4 nappal Karácsony előtt. Akkor – dacolva a fizika összes törvényével – tényleg megállt az idő. Mintha csak cinkosan Apámra kacsintana; „Na, ugye, hogy megállítható vagyok?” Apám fizikus volt. Kvantumfizikus. A mai napig fogalmam sincs arról, hogy mi lehet az. A napokban „kigugliztam”, és azt találtam, hogy ennek a tudománynak már a neve sem létezik; kvantummechanikának hívják. A kvantumfizikán túllépett az idő. Megint ez az idő… Ebben is van valami szimbolikus.
Apám olyan ember volt, akin túllépett az idő.
Kvantummechanika alatt olyan szavakat találtam, mint hullámfüggvények, alagúteffektus, skalármennyiség, és néhány olyan tudós nevét, akiknek a megörökölt könyvei a mai napig ott vannak a polcomon. Már legalább tudom, hogy Heisenberg vagy Schrödinger könyveiből miért nem értettem soha egy árva szót sem. Apám a vacsoraasztalnál mindig mesélt. Nagy történeteket egy Einstein nevű figuráról, és hogy miért nem lehet időutazás, és mi a baj a térrel meg az idővel így együtt. Imádtam hallgatni.
De ettől még nem tudtam, hogy mit csinál egy kvantumfizikus (ó bocsánat kvantummechanikus) nap mint nap. Az ügyvéd tárgyalásra megy, az orvos a műtőbe.
Apám gyereket csinált. Egy másik országban, egy másik nőnek. Anyám ennek nem örült. Azt hiszem ekkor kezdődtek a bajok.
Furcsán emlékszem a gyerekkoromra. A helyekre, körülményekre kristálytisztán, de az időre egyáltalán nem. Mintha valamiért a lelkem nem akarná, hogy tisztán lássak az idővonalon. Talán az ok-okozatok miatt. Az idő, a sorrendiség választ adhatna sok miértre. De nem is foglalkoztatna többé. Elengedném. Így nem tudom. Nem emlékszem az időre. Csak a történésekre, a cselekedetekre. Időtlenek.
Karácsony volt, amikor megcsörrent a telefon. Anyám vette fel. Egy nő beszélt benne, oroszul. Aztán anyám kérdezett, értetlenkedett, meglepődött és sokáig állt mozdulatlanul, a piros telefonkagylót a kezében tartva. Majd letette. 
Ma is emlékszem a mozdulatra. Olyan volt, mint egy szürreálisra lassított felvétel. Mintha a kagyló sohasem akarna a helyére kerülni. Mintha aközben, amíg a levegőben van, tartana a régi világ, a hívás előtti. Megkövülten bámult egy pontot a hengerelt falon, mintha abban a pillanatban az lenne az egyetlen biztos pontja a világnak, és tudta, ha ezt elengedi, minden összeomlik. Össze is omlott. De előtte beküldtek a szobámba.
Nagyon szerettem a szobámat. Sokkal inkább hasonlított egy magánállatkertre, mint egy gyerekszobára. Volt vaspondróm is, ami a tolltartómban lakott. Meg teknős az ágyneműtartóban. Egy Fáni nevű puli és egy Lilike nevű cica. Róla írtam az első versemet, amit le is hoztak az akkori gyerekújság, a Hahota „kín-rím rovatában”. Tehetségesnek indultam.
Néhány nappal ezután megláttam a bőröndöket a folyosón. De ezek most valahogy máshogy voltak összepakolva. Nem úgy, alaposan, ahogy utazás előtt anyu pakolt, hanem mintha valaki sietve beledobált volna mindent. Mintha menekülne valahonnan. Nagy, világosbarna műbőr bőröndök voltak, tele koszos matricákkal. Ma is pontosan le tudnám rajzolni a matricákat, leírni, a rajtuk lévő ciril betűs feliratokat. Apám mindig vonattal utazott Moszkvába, és valamiért folyton teleragasztgatták a bőröndöket. Egyik télen engem is elvitt. 
Nagyon meleg volt a vonaton és csontig hatoló hideg volt Moszkvában. Sem előtte sem utána nem éreztem soha olyan hideget. Kvaszt és teát ittunk, és ott láttam életemben először ananászt. És fagyiztam a hóesésben. Volt ott egy kislány is. Még alig tudott járni. Apám azt mondta úgy hívják, mint engem. Csak oroszul. Nagyon hideg volt. Addig egészen mást gondoltam a hóról. A Vörös téren ember nagyságú hókupacok között sétáltunk, amik két oldalon a járdákat szegélyezték. Gyerekfejjel azt képzeltem, hogy egy labirintusban járunk. Moszkva amúgy is olyan volt, mintha egy mesébe csöppentünk volna. Akkor szerettem meg igazán. Aztán a történet az előttünk magasodó, ezer színben pompázó székesegyházról, és a cárról, aki, amikor elkészült, kiszúratta az építész szemét, hogy ennél szebb épületet ne építhessen soha. Moszkva nem egy átlagos város, és soha nem is volt az. Apám illett oda. Ő sem volt átlagos.
Összesen 4 diplomája volt és 3 nyelven beszélt. Életének egy szakaszában – mikor nem voltak olyan kelendőek a kvantumfizikusok – cirokseprűt kötött a két kezével és két volt kollégájával. Miközben a családi házuk garázsában kötögették a seprűt, sokat nevettek a maguk keserű, cinikus módján azon, hogy hármójuknak összesen van 9 diplomája, ezen is látszik, hogy a tanulás egyetlen pillanata sem vész kárba. 
Állítólag tőle örököltem a humoromat, ami sok nehézségen átsegített. Kinevetni a világot, de leginkább nevetni önmagunkon. Hogy ez cinizmus lenne? Lehet. Ma reggel hallottam a rádióban, egy felmérésről, hogy az emberek mennyit káromkodnak vezetés közben. Dühöngenek, püfölik a kormányt és a műszerfalat. Sohasem dühöngenék és püfölnék egy kormányt… az olyan nevetséges. Ezt a képességet kétség kívül tőle örököltem. Látni magunkat kívülről, és nevetni magunkon. Apám nyugodt ember volt. Harcos, de nyugodt. Olyan harcos, aki teljesen biztos az igazában, így nincs miért nyugtalankodnia. Csöndesen harcolt, de kitartóan. Csak aztán a betegség erősebbnek bizonyult.
Az ellentmondások embere volt. Nagyon szeretett utazni, megnézni a világot olyannak, amilyen, de kiválóan eltöltötte az időt otthon is. Imádta a kertet, a növényeit. A fűből 
szálanként szedte ki a gazt, azt mondta megnyugtatja. Volt néhány növény, amire különös figyelmet fordított. Lakott nála egy cikász, amiről hosszan mesélte, hogy különleges növény, csak speciális körülmények között tartható. Nem kaphat túl sok vizet, de keveset se, süssön rá a nap, de legyen magas a páratartalom, kapjon elég tápoldatot és óvjuk a huzattól. És persze nagyon figyeljünk rá, mert amellett, hogy szúr, még mérgező is. Hát…, ez volt Apám kedvenc növénye.
Nagyon hitt a tudásban, és bennem. Azt akarta, hogy tanuljak, de mikor alá kellett írni az iskolai értesítést az igazgatói intőről, amit azért kaptam, mert felstoppoltam Pestre a gimnáziumból egy Sting koncertre, gond nélkül írta alá, sőt, a hozzá mellékelt levelet, amelyben magaviseletemről panaszkodtak kirakta a szobám falára. „Kedves Elvtárs!” kezdődött a levél….”Ez biztos nem nekem szól” nevetett rajta mindig. „Elvtárs” tényleg milyen hülye szó. Furcsán volt vallásos. Nehéz lenne megmondani, hogy hitt-e Istenben. Félni nem igazán félt senkitől, és ez alól az Isten sem volt kivétel. De hogy hitt-e benne…? az álszent kenetteljes szertartásokat utálta. Megvetett minden hamisságot. Ő biztosan forradalmárnak született. Csak akkoriban nem voltak forradalmak.
2000-ben mindenki az ezredfordulóra készülődött. Emberek milliói a világ végét jövendölték.
Apám pedig haldoklott.
Emlékszem, 20-án már nagyon hideg volt. A nagy havazások előtt szokott ilyen lenni. Amikor minden olyan metszően hideg, szinte pattanásig tele feszültséggel. Amikor mindnyájan azt várjuk, hogy essen már le végre a hó.
Sohasem mondtam neki, hogy szeretem. A mi családunkban ez nem volt szokás. Nekem sem mondták soha. Talán szégyelltük az érzéseinket. Sírni lehetett, de mondani nem. Így aztán nem búcsúztam el Tőle. Nagyon rossz szag volt. Az elmúlás szaga. Akkor éreztem életemben először. Nem akartam belélegezni. Azt éreztem, ha belélegzem, belemegy a szerveimbe, a mellkasomba, a fejembe, szemembe, gondolataimba. Nem akartam lélegezni. Már nem tudom mitől kezdtem szédülni. A fáradtságtól, hogy napok óta vezettem, hogy láthassam, a szagtól, a látványtól, a félhomálytól vagy attól, hogy kiürült a 
lelkem, hogy nem volt benne semmi, csak a rettegés; Elveszthetem az Apámat. Az embert, aki, amikor gyerekként elaludtam a tévé előtt az ölébe vett, és átvitt az ágyamba. Mindig felébredtem, de színleltem, hogy alszom, annyira imádtam belecsimpaszkodni. Ma már biztosan tudom, hogy tudta, ébren vagyok. De talán ő is imádta, hogy belecsimpaszkodom. Elveszíthetem az Apámat, aki mikor kicsi voltam altatót dúdolt nekem. Mindig ugyanazt. „Aludj, aludj, aludj édes pici szentem…” Szörnyen hamis volt, állítólag azért nem volt soha hallásom. De egyetlen percét sem cserélném el semmire. Hogy elveszíthetem az embert, akire egész életemben felnéztem, akire hasonlítani akartam, akit minden soron következő férfiban kerestem. Akit egyszerre szerettem, gyűlöltem, csodáltam. Az embert, aki talán nem is volt különleges. Nem volt se jó, se rossz. Csak az Apám volt.
Hosszú órákig, de lehet, hogy csak 5 percig ültem az ágy mellett. Egy haldokló mellett teljesen értelmetlenné válik az idő. Az Idő…Már megint…
Aztán felálltam, imbolyogtam. Még mindig nem lélegeztem. Megsimogattam a kezét és olyan halkan, ahogyan csak lehet, hogy biztos legyek benne, hogy nem hallja, hogy nehogy elpiruljon vagy zavarba jöjjön vagy úgy érezze én jövök zavarba, olyan halkan, hogy szinte csak a szám mozgott kimondtam: szeretlek Apa.
Úgy menekültem ki a szobából, mintha rajta kaptak volna azon, hogy valami rosszat csináltam.
Másnap reggel, az elutazásom előtt még telefonáltam az akkori feleségének, hogy beugranék meglátogatni. Sírt, hogy már ne menjek. „Nagyon nehezen fogadta el a megváltoztathatatlant. De mintha csak téged várt volna. Várta, hogy megérkezz. Mikor elmentél megnyugodott.” mondta.
De én nem hallottam.
Órákon át vezettem hazafelé az elképesztő hóesésben. Aztán leültem a konyhakőre, összegömbölyödtem egészen kicsire, és zokogtam. Két napon át.
Kicsi gyerekként ott, a vacsoraasztalnál azt mondtad, hogy az idő nem megállítható, nem hajlítható sem előre, sem hátra. Pedig meghajlítottam, Apa. Az ölembe veszlek ma is, ahogy minden Karácsony előtt 4 nappal. Gyere, csimpaszkodj csak belém, ne félj, elbírlak. Tudom, hogy nem alszol, de úgy teszek, mintha… erősen foglak. És olyan halkan, amilyen halkan csak lehet, szinte úgy, hogy csak a szám mozog, és a levegőn kívül más nem jön ki a torkomon…elaltatlak;
”Aludj, aludj, aludj édes pici szentem.”
Ma 18 éve. 4 nappal volt Karácsony előtt.
