Mindegyikőnknek van egy ismerőse, aki már elmúlt 30, mégis otthon él a szüleivel, és anyu minden áldott reggel kikészíti neki a tízórait.
Az óriásbébik korát éljük, ez vitathatatlan. Rengeteg felnőtt férfinak és nőnek esze ágában sincs elköltöznie otthonról, meg úgy egyáltalán, felelősséget vállalni bármiért. Tekintsünk el attól a csoporttól, akinek valóban nem érdemes elköltöznie: egy beteg szülőnek igenis jól jön, ha a gyerek otthon marad, és rengeteg terhet átvállal. Szintén más tészta, ha a fiatal felnőtt inkább spórolna pár évig, hogy nyugodtan elköltözhessen (és persze beszáll a rezsibe és a házimunkába). Meglepően sokszor viszont a kényelem diktál.
A Mama Hotel ugyanis all inclusive, nincsenek befizetésre váró számlák, a kaja pedig valamilyen varázslatos módon mindig ott terem a hűtőben. Ha elromlik otthon a bojler, apu megszereli, takarítani nem kell, és a mosógép is valószínűleg valamiféle roxforti bűbájjal működik.
Ehhez képest mit ad egy albérlet? Hát, pénzt biztos nem. A koszos ruhák sem mennek el maguktól a szennyeskosárba. Ráadásul a fizetés nagy része elmegy a bérleti díjra, a számlákra és a kajára. Az évekig tartó koplalás sem túl csábító. Ehhez képest bőven ki lehet bírni, ha anyu havi egyszer cseszeget valamiért.
Aki így gondolkodik, az ritkán marad csak azért otthon, hogy a spórolt pénzből egyszer csak egy kis lakás legyen. Minek is költözne egy ócska garzonba, ha ott a nagy kertes ház? Két nagy baj is van ezzel. Egyrészről a pénz így sem marad meg. Mire fogja költeni egy elkényeztetett, 30 feletti „kisfiú” a fizetését? Új számítógépre. Még újabb telefonra. Tízméteres hangfalakra, amiből üvölthet a depressziós zene.
Én azt hittem, hogy e mellé a barátnő csak egy ritka pokémonnak számít, de valahogy mégsem. Eddig is köztudott volt, hogy sokszor lejjebb kell adni a szintet, de meglepően sok lánynak elég, ha nem egy férfi áll mellette, hanem egyből kézhez kap egy gyereket.
Bár a statiszták egyértelműen kimutatják, hogy a lányok előbb elköltöznek otthonról, azért szép számmal akadnak olyanok is, akik szintén szeretik kipasszírozni a szülőkből a legtöbbet. Biztosan akad egy ismerősöd, aki minden hónapban más országban iszogatja a drágábbnál drágább koktélokat, pedig tudod, hogy nem Dubaiban dolgozik, hanem a sarki kisboltban. Az ő esetükben alap, hogy a 60 ezres táska fontosabb, mint a villanyszámla. Egyébként nekik egyszerűbb, ők életük végéig lehetnek kitartottak, igazából csak a pénz forrását kell megváltoztatniuk. Elég egy jól kereső idióta, akire akaszkodhat. Persze ha időközben magára marad, és nincs mire nyugdíjat kapni, az fájni fog.
A másik nagy probléma a személyiségfejlődés hiánya. Ha a „gyerek” megszokja, hogy semmiért sem kell felelősséget vállalnia, az hosszútávon senkinek sem jó. A társadalom gyakorlatilag kap plusz egy gyermeket, aki nem termel, csak fogyaszt. A szülők 60-70 éves korukban is teljesen ki vannak zsigerelve. A gyerek pedig nem igazán értheti meg soha, mit jelent a „felnőtt boldogság”. Egy felnőttet ugyanis jó esetben nem kéne, hogy kielégítsen az, hogy annyi édességet ehet naponta, amennyit nem szégyell. A számítógépes játékok okozta öröm is csak ideig-óráig tart ki. Az érett boldogság azt jelenti, hogy családod tudsz alapítani, esetleg fényes karrier vár rád. És jó esetben képes vagy az önellátásra.
Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szülők hozzáállása vastagon hozzáad a felnőtt gyerekek korához. Anya és apa sokat nélkülöztek, szűkölködtek, valamilyen szinten érhető, hogy nem akarják ennek kitenni a gyereket. Csak ezt nem ártana ésszerű keretek közt tartani. Lehet egyetemre járatni a gyereket 30 éves koráig, az állásinterjún ki fogják röhögni, ha még egy napot sem dolgozott.
Tanulság: nem lóghatsz a szüleid nyakán örökké, mert nem lesznek mindig ott kihúzni a bajból… A barát/barátnőszerzés is nehezebb, a haverok egy idő után pedig nem fognak tudni komolyan venni. Jobb előbb megtapasztalni, milyen érzés talpra állni. 40 évesen már nehezebb lesz.
