Mi is az a “szuperanyu” gén?

1

Szar anya vagyok. Következetlen. Érzelemvezérelt.  Amikor terhes voltam, biztos voltam benne, hogy a gyerek majd az ágyában alszik, mindent a biopiacról szerzek be, hiszen amit megeszel, az leszel. Sosem tv-zik majd,  kizárólag olvasni fogunk, nem lesznek fegyverek, csak okos játékok.

Valójában, mikor megszületett  az helyett, hogy mint a filmeken,  párás szemmel néztük volna egymást, Milánt odatartotta a fejemhez a szülésznő, én meg csak arra tudtam gondolni, vajon sikerül e elállítani azt a vérzést, amire nem számítottak így császármetszés közben, vagy itt halok meg.

Aztán úgy a második etetés után már tele voltam véres sebekkel, és nehéz volt eldönteni vajon ez fáj jobban, vagy az hogy Hasfelmetsző Jack áldozatain kevesebb volt a vágás, mint rajtam. De elkezdtem nézegetni milyen kis cuki orra van, és milyen puha a bőre, egyszer csak azt éreztem, hogy ilyen szép lényecskét még sosem láttam. Igen, utólag nekem is jelzik a babafotók, hogy egy újszülött főleg anyának ennyire szép.  Viszont a babaszag valóban valami drog féle lehet, és már egyáltalán nem vágytam a kiságyába tenni.

Nyolc hónapos koráig akkor tettem ágyba… neeeem… sosem tettem… jött apa, elvette és betette az ágyba… ha aludtam. Egyébként imádtam, hogy ott szuszog, rájöttem, hogy egy kézzel mindent meg lehet csinálni. Meg persze arra is, hogy ha ez 8 hónapig így nyomod, soha többé senki nem masszírozza ki a csomókat a hátadból.

Ovi végéig köztünk aludt. Agyon savaztak érte. Nem érdekelt. Nem járok biopiacra. Őszintén szólva, eszik gyorskaját és gumicukrot is néha. Na jó, nem minden nap, de azért többször mint gondoltam.

A napirendünk inkább napi, mint rend. Valójában a világon semmit nem csinálunk úgy ahogy elterveztem.

Egyetlen dolog maradt rendszeres, még mindig képes vagyok sokáig nézni, elalvás után, hallgatni ahogy szuszog, és szaglászni a haját.

Ma reggel lett 9 éves, persze este buli volt, így későn feküdtünk és későn is keltünk. Ahogy kinyitottam a szemem, a redőnyön át beszűrődő fény miatt szürke volt minden.  Aztán megláttam. Reggel átjött ébredés után. Mosolygott az arcomba,  a bőre világos arany színű volt a szürkeségben. Arra gondoltam, milyen furcsa ez az érzés.

Persze sok embert szerettem életemben barátokat, szerelmeket, de valahogy mindig hittem, hogy Ők csak átutazók. Jönnek egy időre, aztán mennek tovább a dolgukra.

Ez valahogy limitálta is az érzelmeket.

Most meg itt az a kis ember, aki annyi érzelmet megmozgat, mintha lenne valami láthatatlan köldökzsinór, ami örökkön örökké összeköt majd. Tele szívtam magam ezzel a rózsaszín vattacukros érzelem cunamival, és eldöntöttem ezt most beégetem az agyamba. Így  kb 2 év múlva, amikor beüt majd a kamaszkor, és egy elviselhetetlen hormonoktól vezérelt kis troll lesz, talán átvészelhetjük majd anélkül, hogy valamelyikünk világgá menne.

Az elmúlt 9 év megtanította, hogy a szuperanyu géneket belőlem kifelejtették a gyártósoron.  Így az egyetlen, ami miatt kiugrottam a tűsarkúból, hogy felmásszak a csúszdára, vagy rávett, hogy átmásszak a drótkötél pályán, pedig rettegek a magasságtól, az ez a hihetetlen érzelem túltengés.

Ami amúgy gyerekmenteseknek kívülről kezelendő elmebajnak tűnik (nekem korábban annak tűnt). Mert most komolyan, muszáj sírni egy 3 soros anyák napi versen? (igen) Hogy lehet csak úgy percekig üveges szemmel bámulni egy gyereket, ahogy csinálja a semmit? (simán) Mert egy csoda.

Csak attól, hogy létezik.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here