Mikor felejt végre el a szívem?!

0

Ha most nincs közös út, vajon ki tudja, mikor fut újra össze a miénk?

Miért nem engedünk el, miért keressük egymást úgy, hogy tudjuk, értelme sincs mindannak amit mi csinálunk?

A külvilág lehülyéz miket, mert még kapaszkodunk, néhány sor erejéig is, tudjuk, hogy nincs közünk már egymáshoz, hiszen kimondtuk, vége, ennek nincs jó kifutása, nincs értelme, semmiféle pozitív befejezés nem lesz.

 Nem helyénvaló még azt sem, hogy beszélünk, órákon át, ahogy régen, ahogy akkor, mikor még nem kente be a titkolózás sötét kátránya a kettőnk kapcsolatát, amikor még szépnek álmodtunk a világot, a mi világunkat. A hétköznapi álomképek még ma is futnak a fejünkben, és toljuk el egymást, de miféle kötelék tart még mindig össze minket?

Miért nem dobjuk kukába azt a kérdést, amit napok múlva felteszünk, mert tudni akarjuk, mi van velünk…

És fejtegetünk megfejthetetlen titkokat, egymásnak feszülnek az érveink, Don Quijote módjára megyünk neki a démoni szakítás szélmalomnak, tudva: hiábavaló harc az óriás ellen, hiszen neked az elveid nem engedik a boldog folytatást, inkább szenvedsz, gyászolsz, csak ne kelljen engedned a szívednek.

Mert soha meg nem emésztett problémák, és cselekedetek savas felböfögésétől megbetegednél, és ragasztanád át rám a kórod, innám a levét a múltnak míg csak élek, és én se feledném a bántásokat, a lehetetlen helyzetbe lökött lelkem fájdalmát, az embertelenség csomagját cipelem a hátamon, az utca kövén kuporgó, didergő lelkemet mellé lököm a hátizsákba, és így fekszünk le nap mint nap.

A sértettség ágyaz meg nekünk éjszakára, és a rémálmok karján ringva alszunk. Te azért, mert az a férfi vagy, aki félt, óv, aggódik, de az álarc, amit magadra öltesz, nem láttatja, ám az éjszaka sötétsége leveteti veled, amit nem láthat senki, az akkor megmutatkozik.

És én is ráfekszem a sötét éj lepedőjére, és rettegve diktálom az alváshoz az ütemet, hogy ne féljek így egyedül, hogy a holnapban tudjak hinni, és remélni, hogy másnap is, ha nem is velem leszel, de jelen. Mert nem tudok, ha nem is veled, de nem neked lenni, mert a józan nappalok futóversenyében csak egy parányi fénylő pont van, ami odapöccint a szürkeségnek, és ezüstbe vonja azt az egy pillanatot, mikor meglátom a neved…

Hát mikor lesz ennek a zarándoklatnak vége, kérdezem, mikor felejt el a szívem?

De tudom jól, hogy olyan mélyen bevésődtél, ahogy én is neked, hogy soha többé nem lesz olyan tekintet, vagy olyan ölelő kar, amelynek látványától érzetétől újra a tökéletes biztonság érzése lenne bennem, és igen, tudom, fáj neked is ez a kötelék, amit nem akarunk elszakítani, ez a “kellesz nekem mint a levegő de nem tudok veled lenni” mazochizmus, ahol az ész a vezér, és a szív csak közkatonaként hever a kapcsolatunk harcmezején.

 Hagynálak elmenni, te hagynál elmenni, de mégis fogva tart valami, az amitől forog a föld, amit vágynánk, de kettőnk csataterén már csak holtak, és sebesültek fekszenek, keserű a szakítás szájában a győzelmi bor, nincs felhőtlen öröm a csatánk végén, ritmuszavaros félszavakkal gratulálunk egymásnak, hogy megy ez egyedül is, szép az élet nélküled, nélkülünk is, de koszlott bárányfelhők takarják el az eget, csak szűrt a fény, mert a  reménytelenség hordágyán fekszik a szerelmünk, és hiába várja az újraélesztést, lemondtunk róla, a vágy még próbálná gépre tenni, de egyszerre nyúlunk a gomb után, hogy kisimuljon a vonal, amely valaha boldogság görbéket rajzolt az életünk papírjára… Béke poraira.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here