Mindig csak az ítélkezés

Én nem értem, hogy miért, de mostanában a csapból is az folyik, hogy valaki pálcát tör egy másik valaki felett. Legyen itt szó külső megjelenésről, életvitelről, párkapcsolatokról, gyereknevelésről vagy bármiről. Mindenhol csak a fikázódás megy, meg a másoknál mindent jobban tudás – még akkor is, ha az égvilágon semmi közünk nincsen a megítéltetett illetőhöz. De kérdem én: miért? Attól kinek lesz jobb, ha lépten-nyomon mindenkinek beszólogatunk?

Mikor még csak a húszas éveim elejét tapostam, nekem is az egyik kedvelt elfoglaltságom volt az, hogy másokon köszörüljem a nyelvemet. Emlékszem, ahogy egy barátnőmmel a vidéki kávézó teraszán ültünk fél délután, és mindenkivel kapcsolatban, aki csak elhaladt a kiülős hely előtt, volt valami csípős megjegyzésünk. Igen ám, csak egyrészt hadd áruljam el, hogy én huszonévesen kb. olyan hülye voltam, mint a segg. Másrészt pedig ezeket szerintem komolyan sem gondoltuk, csak jó móka volt (igen, elég ingerszegény volt az életem akkoriban…). Harmadrészt pedig – és ez a legfontosabb – mi ezzel nem bántottunk senkit, hiszen csak magunk között beszéltük ki a járókelőket.

Én úgy érzem, hogy azóta nagyjából leszoktam az ítélkezésről. Teljesen persze sosem lehet, hiszen akaratlanul is véleményt formálunk mindannyian. Na, de nem mindegy, hogy valaki bántó szándékkal vagy csak feszültséglevezetés okán teszi, és nincsen a mondatai mögött egy fikarcnyi rosszindulat sem. De mi van a folyamatosan ítélkezőkkel? Vajon miért érzi valaki szükségét annak, hogy folyton folyvást másokat kritizáljon?

Először is, szerintem sokszor egy felsőbbrendűség-érzés állhat a háttérben. Mert hát, ha én teszem azt, egy rakás szarnak érezném magam, akkor eszembe sem jutna mások felett ítélkezni. Viszont, ha azt gondolnám magamról, hogy okos, szép és kedves is vagyok, akkor ez már valószínűleg úgy gondolnám, feljogosít arra, hogy a nálam tökéletlenebbekről hangosan véleményt alkossak.

De még, ha lennének is hibáim, akkor sem én vagyok terítéken, mert most éppen valaki másnak a szétcincálásával foglalkozunk. Ugye milyen fantasztikus eszköz az ítélkezés, amikor önmagunkról akarjuk elterelni a figyelmet?

Ezen felül, aki ítélkezik, talán még büszke is magára, hogy meg merte mondani a véleményét mindenféle szépítés nélkül. Amihez igen, kell a bátorság, na de csak, ha mindehhez arc is társul! Mert ha például a netes fikázásokat vesszük górcső alá, na, annál kevés gusztustalanabb és gerinctelenebb dolog létezik!

És mi a tanulság? Talán az, hogy az ítélkezésnek egyszerűen nincs értelme. Sem téged nem visz előrébb, sem azt, aki felett ítélkezel. Viszont, ha megpróbálod építő kritikává formálni a véleményedet, az mindjárt más képet fest rólad! Nem egy felfuvalkodott hólyagnak fog látni a környezeted, aki állandóan csak az észt osztja, hanem egy másokra érzékeny, segíteni akaró emberként fogsz eszébe jutni a körülötted lévőknek.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here