Nosztalgia

0

Az ember akkor nosztalgiázik, ha a jelen nem megfelelő a számára. Amikor a múlt sokkal kívánatosabb, mint amiben most él. Amikor kevés a most, amikor gazdagabbnak tűnik a múlt, és megmelengeti a szívét néhány szép emlék. Amikor újra vágyja azt a fájdalmat, vagy örömöt, amit megélt belőle, ami régi érzéseket csal elő belőle.

Amikor kiszakadna, elmenekülne mindattól, ami körülveszi, mert a megtörtént jó vagy rossz, egyfajta biztonságot ad. Hiszen már túl van rajta, megélte, és még itt van, még nem pusztult bele, minden a helyén maradt, a teste ugyanúgy működik, az idő darálja a perceket, de amit akkor megélt, már nem veheti el tőle senki.

Talán vágyná az időutazást, hogy csak még egyszer megélhesse mindazt, ami még működött, ami élvezettel töltötte el. Amelynek helyén már csak lyuk tátong, amit senki jelenléte nem tud befoltozni.

Mert mást érez az ember, nincs két egyforma érzés, csak nevén nevezzük ugyanannak, mégis, amit akkor érzett, soha vissza nem hozható, és összehasonlíthatatlan más érzésekkel.

Értéktelent javít fel értékessé az emlékezés, és az akkor nem kellően fontosnak ítélt embereket, helyzeteket lát utólag fontosabbnak, mint amilyennek akkor látta őket.

Bántások csitulnak, utólag magyarázott sérelmek halványulnak el.

A nosztalgia olyan, mint a szerelem. Rózsaszín hártyát húz a szemünk elé, és a mellkast nyomó sóhajtást húz elő a tüdőből.

Hangok, illatok kúsznak elő az agyunkból, élesen élő emlékek futnak a szemünk előtt. Mintha fekete-fehér mozit néznék, csak már ismerjük a film végét. Pedig hogy kívántuk akkor, bárcsak jótékony amnézia borulna az agyunkra, soha nem akarunk emlékezni arra a pillanatra! Mégis az ismerős helyzet, ami előbukkan, szép emlékké formálódik agyunk és lelkünk keze alatt.

Cimkézhető minden emlék. Jó és rossz, kellemes, és fájdalmas.

Volt szerelmek szellemeit zenével idézzük meg, mindazt, amit adott újra éljük, egy pillanatra elfeledjük, hogy vége már, helye nincs bennünk, mégis egy töredéknyi időre képes néhány hang újra boot-olja bennünk a kezdetet és a véget, és míg előző képes újra zsigereket zsibbasztani, utóbbi képes csontvelőig hatolva élesen fájni, ha nem mi szakítottunk. Mégis fontos része az életünknek az emlékezés.

A legjobb tanító nem a megtörtént jó vagy rossz az életünkben, hanem a nosztalgia, mert segít nem felejteni bántásokat, és emlékeztet

arra, amikor jó volt az életünkben, hogy lehet még részünk benne.

Csak ne ragadjunk benne, hiszen nem élhetünk a múltban, bármilyen csábító is a szép emlékek tenyerén ringani. Mert a valóság a most, és alakítsuk úgy, hogy majd mosolygó nosztalgiával emlékezhessünk rá.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here