Segítség nagymama lettem!

1

Te vagy a második. Valahol neked már könnyebb volt az utad felém, mert téged megelőzött a testvéred. Anyával álltunk a mosdókagyló előtt, és lestük azt a kis fehér lapocskát, hány kék csík jelenik meg rajta. És a bátyád jelzett: Jövök! Amikor láttam, hogy két kis párhuzamos vonal fut végig rajta, vártam, hogy nagyon nagy örömöt érezzek. De ez akkor nem jött.

Szóval ott álltam, és néztem anyud csillogó, ám a hirtelen hírtől félelemmel teli szemébe, és én se éreztem mást, csak egy furcsa, egoista tolakodást a lelkemből. Hogy én? Hogy nagymama? De én még nem állok készen erre! Én még olyan fiatal vagyok! Ilyen még nem volt az életemben, és nem is tudom, mit kezdjek ezzel! Én nem akarok öreg lenni, én nem akarok nagymama lenni, mert a nagymamák előbb utóbb meghalnak, mert így van rendjén, de nekem még nem jött el az idő hogy nagymama legyek!

Persze, az ember nem árul el efféle érzéseket. Én sem tettem.

Akkor éjszaka, ketten voltunk. Édesanyád, és én. Átbeszélgettük az egész éjszakát. Igyekeztem tanácsokat adni, hiszen ő olyan út előtt állt, amit én már végigjártam. Próbáltam felnőni a feladathoz, és próbáltam magam szoktatni a gondolathoz, hogy egy fejezet lezáródott az életemben, és egy új nyílik. Próbáltam belehelyezni magam ebbe az állapotba, de amit nem tapasztalunk meg, azt nem tudjuk átélni sem. Így voltam ezzel sokáig.

Azt mondtam mindenkinek: én nem vagyok klasszikus nagymama, én nagyszülő leszek, mert még mindig kényelmetlen volt vállalnom: eltelt velem az idő, és egy újabb generáció veti meg apró talpát a családunkban.

Most már bevallhatom Neked: három napba telt feldolgoznom, hogy nagymama leszek. Addig csak bolyongtam kábán, és egy furcsa érzés, valahonnan az ösztöneimből, és a zsigereimből örömmé formálódott. Amely csak erősödött, ahogy láttam anyud gömbölyödő pocakját, az első ultrahangot, azt az aprócska lüktető kis szervet a monitoron, a bátyád szívdobbanásait. Szorítottam édesanyád kezét a szülőszobán, próbáltam nagymama lenni, de azt hiszem, az első pillanat, amikor erre megértem az volt, amikor először a karomban tartottam az unokám, és belenéztem abba a mélykék szempárba. Mert mesélt az a szempár, mesélt az őseinkről, láttam benne a szüleimet, a nagyanyámat, az összes felmenőink lelke nézett vissza onnan. És igen, magamat is láttam. És akkor megértettem valamit…

Ahogy magamat látom benned is kicsilány, aki első szülinapos tortádat tömöd apukád nagyra tátott szájába, kened anyukád hajába, osztom a tulajdonságaidat, bontom le az anyámra, apámra, testvéremre, rég látott rokonra.

Neked könnyebb dolgod volt, mert amikor te szóltál, hogy jössz, már nem volt bennem félsz, felszabadultan tudtalak várni, mert már rég megérettem a feladatra.

A világ legbolondabb, és legboldogabb nagymamája vagyok, tőleket, értetek, aki nem nagyszülő már, aki néhány éve még nem akart nagymama lenni, aki rettegett az idő múlásától, de mostanra már el nem cserélné annak a négy kis kéznek az ölelését, amikor az ölembe ugrotok, mikor megláttok az ajtóban állva. És azt se bánom, hogy most már én vagyok az első abban a sorban, amikor majd el kell menni, de addig ígérem Neked és a bátyádnak: vigyázok magamra, hogy majd tudjak vigyázni rátok még nagyon sokáig. Aztán ha lejár az idő, megköszönöm, hogy részei voltatok az életemnek, és én része lehettem a tiéteknek.

Hogy megélhettem azt, ahogy az ablakból kihajoló két fejecske hangosan kiáltja amikor meglát: Mamaaaaaa!!!

Lehet az ember jó csaj. Jó feleség, munkaerő, jó anya, bármi…

De nagymamának lenni, a világ legjobb pozíciója.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here