Este kilenckor kapta az üzenetet, de még be akarta fejezni a vacsorát meg az esti rutint – egy kicsit kényszeres volt, bár ő mindig csak azt mondta: rendszerető – aztán nyugodtan elolvasni a sorokat, meg a sorok közötti gondolatokat is.
Elege volt az alkalmi kalandokat kereső fickók trágár vagy helyesírási hibáktól hemzsegő leveleiből. Félt, hogy majd ez is olyan lesz, és, hogy megint elrontja az estéjét. Mire nekiveselkedett és rákattintott az ikonra, már majdnem tizet ütött az óra.
A szomorú szemű, borostás srác kedves bemutatkozása egészen felvillanyozta. Azonnal válaszolt, de a férfi már nem volt gépnél – vagy, ki tudja, lehet, az online pókert vagy a másik p betűs aktivitást tolta valahol… ő már nem csodálkozott volna semmin.
Másnap délelőtt egy szerény, de ellenállhatatlanul szellemes levélke várta. “Add, Uram, hogy ne dohányozzon, és ne legyen tetkója!” – mormolta magában, mert ezt a kettőt nem bírta egy pasiban. Ebédidőben pár sort írtak egymásnak, amitől egészen jó kedve lett. Este már abban reménykedett, hogy rátérnek egy személyes találkozó megbeszélésére – arról már régen leszokott, hogy a fickó vezetéknevéhez illeszti a keresztnevét, és azon agyal, vajon hogy fogják hívni a gyerekeiket…
“Mielőtt találkozunk, el kell mondanom valamit…” – olvasta csalódottan a fél tizes üzenetet. “Írtad, hogy nem bírod a tetkókat. Nos, nekem van egy pár.” A képernyőt hirtelen elborították a csillámpónik és egyéb flitteres-glitteres csodák. “A kislányom öt éves. Három éve váltam el az anyjától. Nem bírt magával. Remélem, nem gond, ha holnap még magamon hagyom…”
Hajnalban arra ébredt, hogy még álmában is mosolyog. Csak lenne már csütörtök este…
fotó: Pinterest
