Szudáni sztori-Egy aktivista mindennapjai- Interjú Schrick Henrikkel

0

Mikor a szerkesztőségben megtudtuk, hogy egy olyan ember jön hozzánk látogatóba, aki az Orvosok Határok Nélkül nemzetközi segélyszervezetnél tevékenykedik, és Afrikában dolgozott, összefutott a csapat. Mindannyiunkban ezer kérdés motoszkált, hiszen amit a távoli országról tudtunk, azt a szerencsések turistaként tapasztaltak, a többiek pedig amennyit a híradásokból, dokumentumfilmekből láthattak. Körülvettük őt, így a MyMirror szerkesztősége össznépileg faggatta Schrick Henriket.

MM: -Merre jártál Afrikában?

S.H-Dél Szudában  Ahol én voltam, az egyik  legbékésebb helye Afrikának.

MM:- Miért is tört ki a háború ott?

S.H.: -A két ország határán olajat találtak, és ezért ment a háború évek óta. Ezt az ENSZ megunta, és békefenntartókat helyezett el, ők felügyelik ezt az egészet. Itt abszolút a biztonság. Nem engedélyezett a fegyverviselés, nincsenek összetűzések. Ami van, az a határon van. Az ottani lakosok félnek, hogy megtámadják őket az Észak Szudániak, elveszik a teheneiket, és kiirtják az egész családot. Többnyire nem háborús sérülések keletkeztek ott, ahol én voltam. Az orvosok az orvosok betegségeket gyógyítottak, AIDS-tt, tuberkulózis. Családon belüli lövöldözés, szurkálás, ilyen volt.

S.H.: -Én logisztikai menedzserként voltam ott egy kórháznál, ahol kisebb operációkat csinálnak, évente 45 ezer pácienst kezelnek. Van egy Mayom nevü település, az ott élő pácienseket is hozzánk hozták, szülő nőket, meg mindenféle olyan betegséggel kapcsolatban, amit ők ott nem tudtak ellátni. Mi küldtünk dzsipeket, ők szintén küldtek dzsipeket, félúton találkoztunk, megcseréltük az utasokat. A már meggyógyultakat odaadtuk, a betegeket átvettük. Ennek a logisztikai kidolgozása is hozzánk tartozott, hogy időben ott legyenek, annyi autót küldjünk, hogy elegendő legyen, nővér, orvos legyen, ha oxigén kell az is legyen.

MM: -Mennyire ellenséges a lakosság veletek szemben? Vagy szívesen fogadják, hogy ti ott vagytok, és segítetek nekik?

S.H.: -Abszolút szívesen látnak és alapjában véve kedvesek. A legnagyobb probléma nem a hozzáállással van, hanem az Iskolázatlansággal.  A nagy többség semmiféle oktatásban nem részesült és képzése sincs. Főleg az idősebbek. Most már legalább van, katolikus iskola ahová a gyerekeket járatják, hogy nekik jobb legyen. Szívesen fogadtak, nagyon örültek nekünk, hogy ott vagyunk, de… mondok egy példát, amit én nem értettem. Hozzám tartozott az egész bázisnak a biztonsági szolgálata. Megesett, hogy összeveszett a munkáltatójával néhány alkalmazott, és lehet, hogy ott feküdt a kórházban az anyukája, vagy a húga, vagy a fia, de mivel nem sikerült megegyezniük ezért néhány hazament. Pénteken délután öt órakor szóltak, hogy van egy kis baj. Mondom, mi? A biztonsági őrök elmentek és nyitva hagyták a kaput. Szerencsére sikerült azonnal felvenni helyettük embereket, gyorsan kiképzést kellett adnunk nekik, és velük kellett szolgálatot teljesíteni, hogy fontosabb pontokon legyenek emberek, amíg az ügy megoldódott Nekem ez furcsa, de mégis megtették, akik nem egyeztek a munkáltatóval, mert nem igazán érezték át, hogy ha minket megtámadnak, ott a kórházban, akkor nem lesz kórház. Ezzel nem tudsz mit kezdeni. Ilyen szempontból ez egy rémálom.

MM.: -Volt már rá egyébként precedens, hogy megtámadtak benneteket?

S.H.: -A mi kórházunkat nem, de persze korábban már történtek a környéken atrocitások. Előzményként annyit Dél Szudánról, hogy volt egy elnökük, aki sajnos meghalt, őt nagyon szerették. A mai napig az összes pénzen az ő képe van. A miniszterelnök és a belügyminiszter összevesztek, hogy ki legyen az elnök. Két fő törzs van: a Nuar, és a Dinka. Az ő viszályuk kezdte el széttépni az országot. És ez a két csoport harcol a jelenlegi hatalomért is. Úgy néz ki, mikor én eljöttem, hogy most leültek egy béketárgyalásra, de 2011-óta zajlik ez az egész, és a háború miatt tönkrement az egész ország. A legégetőbb problémát én ott látom, hogy nincsen jövőképük, csak a most a fontos és lehetőségük is kevés van. Ezen kívül hozzászoktak a támogatásokhoz, és már túlságosan függenek, tőlük Ez olyan régóta megy, hogy tönkrementek a mezőgazdasági gépek, traktorok, már nincs hozzá alkatrész sem. Ha a segélyszervezetek most összepakolnának, akkor az a hét-nyolc millió ember éhen halna. Ez a saját véleményem.

Más bázisról hallottam, hogy a gyerekek rendszeresen mentek kéregetni a kapuhoz. Az ápolónők adtak nekik ezt azt, hiába mondták nekik, hogy ne csinálják, mert ez konfliktust eredményezhet. Ha ma adsz, akkor holnaptól adnod kell, mert tegnap is adtál. Teljesen más a mentalitás. Nekem abból volt eleinte problémám, hogy többek közt volt egy karbantartó brigádom. Folytak építkezések, járdákat , és egyéb kőműves munkákat csináltak. Előfordult néha hogy magyaráztam nekik, mit szeretnék, és ők mosolyogva bólogattak, mintha értenék, mert nem merték azt mondani, hogy nem értik. Ebből sok kavarodás volt gondolhatod.

MM:-Téged mi motivált?

H.S.: -A segítségnyújtás. Sok nyugat európai kollégám volt ott, akik még a fizetésükről is lemondtak, ami persze a számukra nem volt egy nagy összeg, hogy ott lehessenek, és segíthessenek. Ha ezeket, körülményeket csak a tévében látod, elszörnyülködsz rajta, de nem érzed át. Nem vagy ott. Ezeknek az embereknek szó szerint a semmijük sincs. Olyan nyomort én az életben nem láttam, és el se tudtam volna képzelni. Hogy az öt éves gyerek egyedül kódorog, mert meghaltak a szülei, és nincsenek rokonai. Önmagát kell, hogy eltartsa, és semmije nincs, csak az a szakadt nadrág, ami rajta van, és az utcán alszik a porban. Az ott teljesen normális.

MM: -Lehet, hogy már nem is élne, ha ezek a segélyszervezetek nem lennének ott.

S.H.: -Persze. De felnőttek is . Nincs elektromosság, nincs víz, viskókban laknak, sárból készült kunyhóban élnek, a száraz évszakban az 50 fokos levegő viszi a port, szemét mindenhol.

MM: -Mivel töltik ezek az emberek az idejüket? Sorbaállással?

S.H.: -. Nagyon kevés lehetőség van.  Ha önmagadnak tudsz csinálni valamit,van kis kerted esetleg pár kecskéd vagy tehened, akkor azokat gondozod. Minimális szakmunka is folyik, sőt étterem/kávézó is van. Mondjuk látni kéne, igazi gasztroélmény. Állatok simán bejönnek meg minden. Illetve a segélyszervezeteknek dolgozni, mint ahol én voltam, akkor van munkád. A mi bázisunkon 420 ember volt, ebből kb 380 akiket Szudán valamelyik részéről hoztak oda, vagy ott lakott helyben, és ápolónő volt például. Kisegítő, pék, szakács, ilyesmi. Ezzel ők pénzt tudnak keresni. Náluk ez úgy működik, hogy egy valaki dolgozik a családjukban, és ő támogat mindenkit. Szétosztják a pénzt. Valamelyest ezáltal mozgatják a gazdaságot. Van egy kicsi piac, ott például autógumiból csinálnak cipőt.

MM.: -Tehát amit nálatok keresnek ezek az emberek, nyilván élelemre költik. De hogy lesz a pénzből élelem?

S.H.:-Akiknek van egy kis pénzük, vesznek tehenet, kecskét. A száraz évszakban az utcán kóborolnak az állatok. Esznek, amit találnak, este meg hazamennek. Az esősebb évszakban termelgetnek, kukoricát, amit tudnak. Ők a mostnak élnek. Gondolkodtam, hogy például miért nem ültetnek sok fát, megfogná a port, akár gyümölcsöt is teremne… de nem. Ők  így élnek. Most legyen, mindegy mi lesz holnap.

MM: -Pedig így halat adnak az embereknek, nem hálót. Mennyi ott az átlagéletkor?

S.H.:-Negyvenöt év.

MM: -Milyen oktatás van ott?

-Van katolikus általános iskola. Érdekes, hogy többnyire nem mohamedánok, bár arabul beszélnek. Ezekben az iskolákban folyik az oktatás. A körülmények nem egyszerűek, ezért az összes szülő, akinek van lehetősége, Kartumba küldi a gyerekét. Bárhány felesége lehet ott a férfiaknak. Ismertem olyan férfit, akinek az apukájának negyvenöt felesége volt.

MM: – Az, hogy valaki nálatok dolgozik, az egy státusz? A falun belül ettől respektje lesz?

S.H.: -Hogyne. Aki nálunk dolgozik, az pesze büszke erre. Az alapfeltétel hogy nálunk dolgozhasson, az angol nyelvtudás. Szülők lemondanak a gyerekekről, mert az egyik feleség, összefogja a gyerekeket, elmennek Kartum-ba, ott kibérelnek egy szobát, és iskolába járatják. Aki dolgozik, az azért él, hogy finanszírozza az ottani családot, és azt is, aki itt maradt. És az egész családot. Nagy az összetartás.

MM: -Volt valami olyan esemény, ami úgy megmelengette a szíved?

H.S.: -Jók voltak a számomra azok a kis eredmények, amivel haladtunk. Például építettünk egy parkolót, járdát, hogy az embereknek nem kellett a sárban gyalogolni. Amikor eljöttem, kaptam egy szudáni nevet. Hatalmas megtiszteltetés. Úgy neveztek el, hogy Deng. Az dinka nyelven esőt jelent. Kaptam egy hófehér ruhát, és ünnepséget csináltak nekem. A mai napig írnak, keresnek. Valószínűleg mert én nem kezeltem le senkit, nekem mindenki egyenlő.

MM: -A gyerekek mennyire voltak koordinálhatóak? A kéregetésre gondolok.

S.H.:-Ha a városba mentünk, jöttek. Tisztes távolságból. Bennük van, hogy ha mi nem lennénk ott, nagy bajban lennének. Csak nem kell feleslegesen okot adni annak, hogy konfliktusba kerüljünk. Volt egy nő valahányszor jött egy repülő, odament, hogy ő most elmegy a gyerekei után és mindenképp fel akart jutni a gépre. Az ő gyerekei elkerültek tőle, és ebbe beleőrült. Nagyon nehéz azt az egyensúlyt megtartani, hogy határozott légy nem engedheted fel a gépre, de ne légy agresszív, és kezelni tudd az ilyen problémát.

MM: -Láttál-e disszonáns helyzetet?

S.H.:-Igen. Például minden fiatalnak, aki megteheti  okostelefonja van. Szegénység van, de a mobil mindenki kezében ott van. Mivel az alkohol számunkra nehezen beszerezhető volt, ezért ha ünnepelni szerettünk volna valamit egy titkos raktárba vittek. Ami ott italmennyiség volt, abból a fél falu jóllakhatott volna. Amúgy valószínűleg egy sör árából is el lett volna egy darabig. A másik, amivel nehezen barátkoztam meg a pazarlás. Napi szinten huszonhétezer liter víz ment el. Úgy, hogy kinyitotta az ember a csapot, alátette a vödröt, és elment beszélgetni. A víz pedig folyt. Ez érthetetlen volt nekem.  Akár a tisztálkodás. Néha beszöktek a kórházba, mint látogatók, elmentek fürdeni, és vécére. De mivel ők a sivatagba intézik a dolgukat, nem tudták ott hova kell, és a zuhanyzóba végezték a szükségleteiket.

MM: -Nem lehet, hogy ez összefüggésben van azzal, hogy nincs megfelelő oktatás, és ezáltal példa?

S.H.:-De lehet. Például a kicsi gyerekeket egyáltalán nem fürdetik. Ilyenekre külön programok vannak, hogy oktassák a lakosságot.

MM: -Hogy lehet, hogy nem betegszenek meg még jobban a megfelelő higiénia hiányától? Az immunrendszerük erősebb?

S.H.:-Az immunrendszerük erősebb a fájdalomküszöbük is nagyon más mint a miénk. Odajöttek olyan fekélyes sebekkel, hogy európai ember már üvöltene a fájdalomtól. Arcrezdülés nélkül bírják. Volt egy ember, aki felkeresett minket. Hetvennek nézett ki, de mint kiderült, harmincöt éves volt. Megharapta egy kígyó. Csupa fekély volt a lába, és a negyedik nap árulta el, hogy őt tulajdonképpen megharapta egy kígyó. Az orvosok azt mondták, hogy olyan fájdalmai lehettek az embernek, hogy még a morfium se használt szinte, ő rezzenéstelen arccal tűrte. Meg is halt végül. Te vagy én üvöltöztünk volna. De volt ott egy nő minimum négy féle betegségben szenvedett, ami elég lett volna egyenként is. Aids, drogrezisztens tuberkulózisa, és még valami, ezzel együtt űzte a hivatását. Ha rosszul volt, természetesen ugyanúgy kezelték minden esetben.

M.M.:A gyógyszer ellátás milyen?

S.H.: -Lehetőség szerint jó volt. Hűtött, klímás helyiségben voltak tárolva, nagyon sok pénzt költenek erre. De mindenre nem lehet felkészülni. A legtöbben elképzelni sem tudják, mi folyik ott. A legnagyobb élmény a kollégák hozzáállása volt. Rendkívüli embereket ismertem meg ez alatt a hat hónap alatt.

MM : -A kultúrával mi a helyzet?

S.H.: Szinte abszolút nincs a számunkra megszokott művészet. Se faragás, vagy agyagedények. Legalábbis én nem láttam. Ez mutatja a lelki és anyagi szegénységet, a fásultságot, amikor még az önkifejezésre sincs nagyon igény. Ha valami készül az eszköz, nem alkotás. Persze ha van lehetőség megveszik a szép dolgokat legalább. Ha zene szólt, az is populáris arab vagy afrikai zene. Akartam hozni valami fából faragott kis dolgot, de nincs semmi a helyi piacon. Egy AK45 lövedékéből készült karkötőt tudtam hozni. Amit csinálnak, az inkább funkcionális, maguk örömére kevésbé.

MM.: -Tervezed még, hogy kimenj?

S.H.: -Mindenképpen. Ott a helyem Szudánban, vagy bárhol másutt.  Már visszaszámolok.

Sok kérdésre választ kaptunk. Sokáig ott motoszkált a fejünkben az afrikai poros városka képe, az utcán alvó gyereké, az ott dolgozó orvosoké, és technikai személyzeté, a gyermeke után síró asszonyé. Nem a mi tisztünk eldönteni, hogy mikor lesz rend a világban, de az bizonyos: míg vannak segítségre szoruló emberek, önhibájukból, vagy azon kívül, addig lesz sok olyan dolgos kéz, és jószándékú ember, aki elkötelezetten segít rajtuk.

Lejegyezte: Szegő Lindi

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here