Tánc az örökkévalóságnak

1

Már nem tudom mikor volt az a pillanat, amikor átnyúltál a virtualitásból, és a kezed felém nyújtottad. Csak azt tudom, hogy egy helyütt álltunk, ugyanabban a teremben, és kutatta a tekintetünk, hogy ki az, akivel érdemes lenne a parkettre lépni. Hiába kerestük, kivel táncolhatnánk, nem volt megfelelő alany. Olykor tétován mozdultunk valaki irányába, majd megálltunk. Nem indult meg az érzés, a felszökő pulzus, a tarkótáji bizsergés, így nem léptünk tovább. Aztán másfelé néztünk, hátha ott valaki…

Már nem tudom, mikor volt, amikor odaléptél hozzám, amikor a szemed sötétje találkozott az enyémmel. Megfogtad a kezem, de nem vittél egyből a tánctérre. Jó ideig csak a gondolataink találkoztak, aztán a képzeleten kívüli világ szennye folyóvá duzzadva elsodort egymástól minket. Néha kibukkantunk a vízből, és odakiáltottunk egymásnak: élsz? És a választ hallva, megnyugodva buktunk alá a hétköznapokba, míg újra előttem álltál, és szavaiddal mostad le rólam a mocsoktól bűzlő múltamat.

Már nem emlékszem, mikor volt az a pillanat, amikor odahúztál magadhoz. A tenyered puha melegét éreztem az ujjaimon. Annyira tiszta és nyilvánvaló volt ez a helyzet, még akkor is, ha nem tudhattuk, hova vezet minket ez a tánc. Éreztem rajtad, hogy ez nem slow-dance lesz, hanem valami sajátos ritmus, és mire ott álltunk, nyilvánvaló volt, hogy a gyengéd mozdulataink mögött ott dübörög az izmot feszítő, lélekbe nyúló akarás.

Már nem emlékszem, hogy mikor tudtam: Nem kétséges, táncolni fogok veled. Aztán csak azt vártuk, szólaljon meg a zene.

Már nem emlékszem, hogy kitől tanultam táncolni, voltak sokan, és sokfélék.

Gyakorlott táncos vagy te is, nem volt ez titok, hiszen egymással beszéltük meg az összes régi partner lépéseit, ahogy a sajátjainkat is, és sajgó sebeinket is megmutattuk egymásnak.

Emlékszem, láttad a mohó kezeket, amelyek utánam kaptak, hogy táncba vigyenek. Sokukkal jártam néhány ütemet, én mégis a te partnered akartam lenni. Kitéptem magam a kezeik közül, és visszatértem hozzád.

Nem tudhattam, képesek leszünk-e egy ütemre mozdulni. Hiszen más ritmusra jártunk eddig.
aztán ahogyan indult a lábad, az enyém követte. Jött a következő lépés, majd még egy…
Csak néztünk egymás szemébe.

Lassan kezdtünk összeszokni, mégis a mélyben ott izzott bennünk a gyorsabb ütemre a vágy. A valóság kemény tánctanárként elkaszálta a lábainkat, mi visszavettünk a lendületből.
Mert annyi minden nem engedte volna ezt a táncot.

De felálltunk a padlóról, mert a tekinteted azt súgta: mit sem számít már mindez, hiszen ez a tánc akkor is a részünk, ha a testünk távol is lesz egymástól.

Arra már nem emlékszem, mikor hagytuk figyelmen kívül végül a valóságot, hogy mikor kezdtünk a vágyunk közös ritmusára mozogni, mert elvesztettem az időérzékemet. Csak szívtalak magamba, és mint két lelkét vesztett alaktalan test egymás érintésétől életre kelve olvadtunk egymásba.

Tangót táncoltunk…, fékezhetetlen vágy tangót. Minden ütem fájt, mégis felszabadult boldogság járta át minden sejtünket.

Nem tudhattuk, hogy lesz-e még egy tánc, hiszen a karmester az első dal után leinti a zenekart. Nem tudhattuk, hogy az egymás iránti éhségünk csillapodik-e, ha vége a bálnak. Beletettünk mindent az első táncba, és félő volt, üres lesz a lélek, amikor elengeded a kezem, és távolodni kezdesz tőlem. Vajon magaddal viszed-e az első lépéseket, a zenét? Volt-e olyan jó érzés a parkett közepén állni velem, hogy legyen folytatás?

Akarja-e az élet, hogy táncoljunk mi ketten?

További Szegő Lindi írások Férfi-Nő témában:
FÉRFI vs NŐ
Könnyebb egy olyan nő mellett maradni, aki nem szól, csak elvisel…

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here