Társutazás- Írta: Zsebzsuzsi

0

Gondoltam, írok a csodáról. De mielőtt nekikezdtem, kíváncsiságból beírtam a keresőbe, hogy „csoda”, és szinte kizárólag hihetetlen gyógyulással, soha nem látott varázslatokkal kapcsolatos szócikkeket találtam. Mintha a csoda mindig valamiféle szenthez vagy gyógyítóhoz lenne köthető.

Emlékszem, egyik ősszel társasutazáson vettem részt Egyiptomban. „Társasutazáson vettem részt.” Ezt nem is lehet másként mondani, mint, hogy „vettem részt”, mert egy társasutazáson tényleg a szó szoros értelmében részt veszünk, teljes lényünkkel utastársunk mindennapjaiban. Egyébként amellett, hogy a harmadik napon már gondolatban méreggel kivégeztem a fél buszt, és a maradék kemény magot csak azért hagytam életben, mert még nem találtam meg a számukra megfelelő lassú, fájdalmas halálnemet, egy társasutazás a maga nemében igazán érdekfeszítő.

Sok mindent megtudunk például saját magunkról, elsősorban a tűrőképességünkről. Mikor a mögöttem ülő 170 centis férfi, aki minden valószínűség szerint 340 centisek képzelte magát – 14 percen belül (számoltam a másodperceket, azért vagyok benne ennyire biztos) negyedjére rúgott bele az ülésem háttámlájába, és ezzel valójában minden alkalommal anatómiai pontossággal úgy valahol a vesém és a májam között talált el–akkor, abban a pillanatban új értelmet nyert számomra a tolerancia szó. Megszűntem a világra nyitott, kozmopolita, toleráns, fiatal lánynak lenni, és előbújt belőlem a cinikus középkorú. Hátrafordultam: „Elnézést uram, ön talán urológus vagy belgyógyász?” és mikor a 170 centis értetlenkedést láttam rajta, hozzátettem: „Csak mert bámulatos pontossággal találta el az utóbbi 14 percben minden alkalommal a vesémet. Ha bármibe kerül ez a speciális kezelés, csak jelezze, egyiptomi fontban tudok pillanatnyilag fizetni.”

Talán az egyiptomi font említésére, talán mert olyan édesen mosolyogtam, de ezután abbahagyta a kísérleti gyógymód alkalmazását. Amikor aztán leszálltunk a piramisoknál, átült egy másik helyre. Néha a szemem sarkából odasandítottam, és mikor láttam, hogy folytatja ugyanazt a térdelős lábtechnikát, őszintén gyanakodni kezdtem, hogy nem normális. Ami egy társasutazáson nem ritka jelenség.

Alexandriában van egy templom – mesélte az idegenvezető – amit félkörben kikerül a villamossín, pedig többször próbálták lebontani, hogy a síneket egyenesen fektethessék le az útra. Elég furcsa látvány. Az egyenesen menő villamossín egyszer csak vesz egy jobbkanyart, mintha egy körforgalomnak csak a felét építették volna meg, majd ismét egyenesen folytatódik. Arról szól a legenda, hogy minden alkalommal, amikor a templom lebontásába kezdtek, meghalt egy munkás. Végül az ötödik munkás halála után feladták az építkezést. Összeültek a döntéshozók, és úgy határoztak, hogy megmaradt a templom, és kikerüli a villamossín. Persze a jó idegenvezetők tele vannak ilyen történetekkel, a város, az ország legendáival. Mi mással lehetne leginkább bemutatni egy országot, mint a saját magáról írt történeteivel.

A buszon ülő német-kémia szakos házaspár kémia tagja tette fel a kérdést, ami kitörölhetetlen: És mi történt? Az idegenvezető (emlékszem Sophiának hívták és elképesztően szép kopt lány volt. A koptokkal kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy egyenes leszármazottai a fáraóknak. Gyönyörű, szabályos arcél, tiszta, nemes tekintet, ápolt, tükörsima bőr. Mintha egyenesen Ekhnaton leszármazottai lennének. Sophia azt hitte nem volt hallható a történet vége, ezért szóról-szóra kicsit hangosabban megismételte; „Összeültek a döntéshozók, és úgy határoztak, hogy megmaradt a templom, és kikerüli a villamossín.” „De mi történt?” – kérdezte újra a kémia-szakos. „Hát…megmaradt a templom is, és megépült a sín is…” – magyarázta tovább kicsit tétován Sophia. „Azt értem, kedvesem, de mi történt? Ebben a történetben? Mi volt az oka ennek az egésznek?” És akkor megértettük, hogy egy ősi egyiptomi legenda racionális magyarázatát hiányolja utastársunk. Sophia rámosolygott, és a tőle telhető legnagyobb kedvességgel mondta: „Ja, hogy mi történt? Azt kérdezi, hogy mi volt az oka a munkások halálának? Hát, csoda. Csoda történt.”

Felnőttként ezen a társasutazáson találkoztam először a csodával. Több szempontból is. Egyrészt az alexandriai templom története miatt, másrészt, hogy túléltem. Az utazásnak ez a módja kétség kívül nem nekem való. De ahhoz, hogy ezt megtudjam, részt kellett vennem rajta.

Ott láttalak először. Éppen az utolsó pillanatban. Gondolatban már szépen sorban kivégeztem a buszon mindenkit. Egyébként ott jutott eszembe, hogy mi van ha a turista buszokat néha megtámadó terroristák is valaha turisták voltak Egyiptomban, csak bekattantak egy 5 napos út alatt az utastársaiktól, és azóta ámokfutnak a buszok ellen. Hogy az egész vallási cucc csak valami fatális félreértés. Miért? Érdemes ezzel az eshetőséggel is számolni.

Sophia szólt, hogy Kairóban csatlakozik hozzánk egy magyar lány, és a következő néhány napban velünk utazik. Bizalmasan megsúgta néhányunknak, hogy azért ül át egy másik buszba, mert az utastársaival volt némi összetűzése. Már ekkor tudtam, hogy nagyon jól megleszünk. Két csaj, aki valószínűleg ugyanolyan jól bírja a társasutazást. Egy dolgot azonban akkor még nem sejtettem, hogy barátság lesz belőle, ami egy életen át tart majd.

Nem voltál szimpatikus. Nagyon nem. De legalább köszönni köszöntél. És mivel sehol máshol nem volt hely az 50 fokos buszban, így muszáj volt mellém ülnöd. Egyiptom elképesztően forró. Talán az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nagyon forró. Bent a piramisokban pedig szinte elviselhetetlen.

Biztosan volt abban valami rendkívüli, hogy éppen ott találkoztunk. A csodák földjén. Aztán újabb és újabb csodák következtek az életünkben. Közös csodák. Ugyanolyan volt az első kocsink, ugyanolyan parfümöt használtunk évekig, (én még ma is..egyszer meg is jegyezted, hogy olyan ódivatú illat, hogy szerinted már csak miattam hozzák be az országba) de az albérleteink, lakásaink is nagyon hasonlóak voltak. Mindig ugyanabban a kerületben. Emlékszel az „Adidas woman”-re? Aki minden reggel ugyanabban az órában talpig Adidasban és teljes sminkben és hajban futott a hegyen? Minden alkalommal az volt az érzésem, hogy nyaktól felfelé még az esti buliban felejtette magát. Mintha külön életet élt volna a feje és a teste. Mennyit nevettünk ezen is! Egymás ruháit hordtuk évekig – nekem az a kis zöld rövidnadrágos anorák volt a kedvencem magas sarkú cipővel, Tudom, hogy Neked is. 🙂 közelharc folyt érte mindig – és még a könyveink is nagyjából ugyanúgy sorakoztak a polcokon. Aztán az egyetem, még ösztöndíjra is együtt mentünk. Miattad szoktam le a cigiről, mert annyira utáltad. Emlékszem, elmondtad a megingathatatlan ellenérvet; „Nem csak a fogaid lesznek sárgák, hanem a kezed is. És azt nem tudod majd kifehéríttetni…” Aznap gyújtottam rá utoljára.

Csak a pasikról nem gondoltuk soha ugyanazt. Mármint, hogy persze ugyanazt gondoltuk, csak más-más pasikkal kapcsolatban. Az összes házasságomnál gratuláltál és tanúskodtál, majd mikor vége lett elmondtad, hogy milyen régen kellett volna már. Mármint hogy vége legyen. És csak nevettünk és nevettünk. Az éppen aktuális nagy „Ő” összecsomagolt. Hívtalak telefonon, zokogtam, Te pedig tapsoltál örömödben, hogy mennyire szuper, hogy vége, és örüljek neki, hogy nem vitte magával a teljes Stephen King gyűjteményemet…

Mikor a koncert után – hála talán annak a nem kevés Aperolnak – úgy érezted eljött az éves Balaton-átúszás ideje, és négyen próbáltak visszatartani eredménytelenül, én pedig utánad dobtam egy kacsás úszógumit? Csak így működött. A társasutazás. Nem venni olyan komolyan az életet. Aztán Lili és Léna. Már meg sem lepődtünk, hogy szinte egyszerre születtek. És amikor a Te nagy „Ő”-d gondolta másként az életét, és már 4 napja nem ettél, ültem a szobában és kanállal etettelek, mint egy kisbabát. De felálltunk onnan is.

És Bali, Párizs, Marokkó, elmondhatatlanul sok társasutazás. És aztán minden reggel, a gyerekekkel közösen, óvoda, iskola, közös balett, nyaralások, az első vitorlázás, és aztán évről-évre mind. Sting és az Englishman-je New Yorkban egy Starbucks kávéval a kezünkben, Miamiban együtt úszni a terhes delfinmamával, és aztán este a teraszon egy üveg bor mellett nagyon sírni ezen az élményen. Hemingway háza azzal az elképesztő mennyiségű farok nélküli macskával, és itthon a Balaton újra és újra. Mennyi elképesztő csoda Egyiptom óta.

Arra kértek, én írjam a gyászbeszédet. Szerdára, az ősz első napjára.

Akkor kísérlek el az utolsó társasutazásra. Ott leszek majd melletted. A csomagokat felpakolom én, hagyd csak, ne erőltesd meg magad. És ha akarsz, ülhetsz most az ablak mellé. Nekem úgyis le kell majd szállnom, mert most nem mehetek végig Veled. De a csomagba betettem a kispárnát, amit még akkor kaptam Tőled, amikor 4 napig magas lázzal feküdtem. Ha nagyon egyedül lennél csak öleld meg szorosan. Ott leszek veled mindig.

Jó utazást Barátném!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here