TÖKÉLETES TÖKÉLETLENEK – Interjú Pokorny Liával

A Centrál Színház december 14-én tartotta a Tökéletlenek című amerikai darabjának ősbemutatóját. A fekete komédiának főbb szerepeit Pokorny Lia, Nagy-Kálózy Eszter, és Rudolf Péter játssza.
A darabban kezdetben úgy tűnik, hogy minden a helyén van. Van egy amnéziás feleség, akit szerető férje nap mint nap tájékoztat arról, ki is ő valójában, és kik veszik körül, ám egy nap, egy titokzatos idegen elrabolja az otthonából.

Képbe kerül egy szélütéses nagymama, egy skizoid fazon, egy folyvást füvet szívó kamasz, sőt, néhány szökött rab, és némi beszédhiba is megkeveri az amúgy sem egyszerű cselekményt.  A bonyodalom itt kezdődik, és a darab végére csak fokozódik.
David Lindsay-Abaire amerikai drámaíró, aki már átvehette a Pulitzer-díjat is, igazán nagyszerűt alkotott.
A darabot Szikszai Rémusz vitte a budapesti színház deszkáira.

A főpróba után Pokorny Liával készítettünk interjút.

– A darab megtekintése után nagyon sokan a nézők közül, azt mondták: nem lehet igazán behatárolni ennek a darabnak a műfaját. Ez egy elég abszurd darab. Te hogy látod ezt, minek neveznéd?

– Ez nagyon különös. Mert olvasva is más, és benne lenni is teljesen más. Mert olvasva, a humor sokkal jobban felszínen volt. Oké, ott volt a tragédia része is. De annyira sziporkázott az olvasópróbán is, hogy mindenki a humorát szerette volna hallatni. Majd amikor elkezdtük összerakni rájöttünk, hogy ez nem megúszható, hogy ennek a mélyére menjünk, és akkor pont azt vettem észre, hogy nagyon érdekes szövete van ennek a dolognak, mert hogy pont úgy jönnek egymás után a mondatok, akár egy tragikus szituációban. Amikor nevetned kell, akkor is ott van hátul a feszültség, érzed a krimi részét, de a legdrámaibb pillanatokban is képes olyan mondatokat leírni az író. És az benne a gyönyörű, hogyha véresen komolyan játsszuk még azt is ami… Rudolf Péter kollégám szájából néha olyan mondatok jönnek, hogy én is majdnem röhögőgörcsöt kapok a színpadon, de ő ezt tök komolyan játssza, úgy, hogy csorog a könny a szeméből. És közben meg röhögnöd kell rajta, de nem viccnek szánja, csak egyszerűen az az elkeseredett “meg akarom oldani az életemet, és meg akarom oldani a helyzetemet” az az elkeseredés ami belőle jön, és pakolja össze az érveket. Persze röhögnöd kell rajta, és attól is szívszorító, mert ő valóban belepusztul abba, hogy ő már az egész életét feltenné arra, hogy megváltoztassa a dolgokat. Persze senki nem tud kibújni a bőréből, és a vajon hol van az a pont, amikor már nem lehet.

– Ebben a darabban egészen komoly, ám szikrányi tragédiák voltak. A bántalmazás például: vajon megúszható-e úgy, hogy a másik már nem emlékszik rá. Hiába van amnézia, hiába a másik nem emlékszik rá, te tudod, hogy az megtörtént. Te egy naiv nőből, egy egészen másféle nő lettél.

– Hála az égnek én nem kellett hogy átéljem azt, ami a darabban megtörtént. Voltak olyan helyzetek az életemben, amelyekben nem érti az ember, és nem érti miért csinálja még mindig, pedig nem jó, de kapaszkodsz, mert egy kicsi dolog jó még, fokozatosan adódnak a dolgok hozzá, de felmentünk embereket. Mi az ami arra kényszerít, hogy ne dönts másként. Hogy számolsz el ezekkel az évekkel. Mi az a kényszerítő erő, ami ott tart? A darabban is van hasonló szituáció. Valóban az a bűn amit magunk ellen elkövetünk, azzal nem tudunk elszámolni.

– Szívesen lennél amnéziás? Vannak olyan helyzetek az életedben, amikor azt mondod: de jó lett volna amnéziásnak lenni!

– Mint a darabban is, keresem azt, hogy mit üzen nekem. Vannak az életemben olyan dolgok, ami miatt igen, lennék, mert akkor nem nyomasztana az a dolog, mert akkor nem tudtam még magamban elrakni, megoldani, és mindig arra gondolok, de ha nem tudok róla, nincs tapasztalatom, és belesodródhatok egy következőben, tehát hála az istennek, hogy emlékszem rá, mert így van esélyem lerakni egyszer csak. De ha kitörlődne, a feldolgozás részét azt a munkát nem tudom végig csinálni. Nincs esély rá, hogy másik életet éljek, amikor azt mondhatom, felszabadultam.

– A darabban szerepe van egy könyvnek. Mi lenne az első mondat, amit te abba a könyvbe beleírnál?

Hogy van egy kisfiam, Csányi Misinek hívják, tizenöt éves, barna hajú, barna szemű, iszonyúan édes, helyes kamasz gyerek. És az enyém.

A Tökéletlenek című darab megtekinthető a  Centrál Színházban.

Pokorny Lia, köszönjük az interjút!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here