Üres lelkek, fagyos ágyak

2
Man in dark room opens curtains on window to the morning light

Az emberek magányosan, üres lélekkel zokognak fagyos ágyakban, mert senki nem éri be annyival, hogy csak szeret. Ma már szinte kötelező, hogy egy kapcsolatban egyenlőségjel legyen a két fél között, súlyozott mérlegen mérjük a szeretetet, dekázzuk a szerelmet, hogy egyforma legyen – különben mihaszna?

Ha nincs kit szeretni, a szív olyan, mint egy üres púderes doboz. Nincs ami színt adjon az arcnak, az érzéketlenség szürke maszkja mögé rejti az igazi valót.

Ma divat, hogy úgy igazán nem szeretünk senkit magunkon kívül. Ma nem szabad reménytelenül szeretni, úgy, hogy neki fogalma sincs arról, mit éreznek iránta. Sőt még akkor sem ha tudja mit érzel iránta, de nem viszonozza – mert nem mozdul meg benne irántad semmi.

Pedig hány vers, zenemű és képzőművészeti alkotás fogant meg a viszonzatlan szerelem bölcsőjében. Mi lenne a világból, ha mindig csak azt szerettük volna, aki érdemes rá, aki maga a megtestesült tökély, és becsület?

Az emberek magányosan, üres lélekkel zokognak fagyos ágyakban, mert senki nem éri be annyival, hogy csak szeret. Ma már szinte kötelező, hogy egy kapcsolatban egyenlőségjel legyen a két fél között, súlyozott mérlegen mérjük a szeretetet, dekázzuk a szerelmet, hogy egyforma legyen – különben mihaszna? Ha billen a mérce, marokba gyűrjük, eldobjuk, és keressünk olyat, aki milliméterre pontosan úgy szeret ahogy mi őt. Bizonyára létezik valahol, csak még senki sem látta…

Ahelyett, hogy a magunkban bimbódzó szerelemmel tömnénk meg a szívünket, lelkünket tátott szájjal várjuk a csodát. Mint a gaz eső után, úgy nőnek ki a földből a tanult megmondóemberek, akik megmondják, hogy miként szabályos, hogy csak hogy lehet, hogy az egyelőségjelnek ott kell lennie, hogy partner legyen a másik, nem lehet egyszerűen csak ember, aki iránt érzel valamit, csak ő éppen nem úgy és olyan mértékben szeret, mint te. Az okosok csak sulykolják beléd, hogy ne akard hogy fájjon, ne akarj sérülni, hogy csak a  patikamérlegen stimmelő kapcsolat az értékes, a nem egyenlő már nem is kell, ne tartogasd!

Pedig a fájdalom is tud adni, inspirációt, mert amint felbukkan az érzés, van mire várni, van mit remélni, a “hátha” ígérete alá állni, amely védi a lelkünket az üresség savas esőjétől. Mert nincs annál rosszabb barátom, mint amikor nincs kit szeretni, amelynek ellenkezőjeként betölti a belsődet a mindent elborító, mindent megszépítő, amitől jól vagy, ami érezhető jelet ad a testednek, hogy odabent kalapál egy szerved, amit folyamatosan csiklandoz az idegeken futó neutronsereg. Amitől elbambulsz a villamoson, lekésed a buszt, apró szívecskéket rajzolsz az irodában a post-it sarkára, benne a nevének kezdőbetűjével, mert titok a kiléte.

Van -e lelket bolygatóbb, mint fantáziálni meg nem történt, vagy még meg nem történt dolgokról Vele, akit a szívedbe zártál? Kell-e kinőni, felnőni, és azt mondani, hogy ez botorság, és kamaszos lázálom? Miért kellene az elképzelt csókot kiírtani a fejünkből? Miért kellene kitörölni egy forró vággyal teli ölelést a fantáziánkból? Hol van leírva, milyen ősi pergamen őrzi a szabályt, hogy nem szerethetsz te csak úgy, viszonzatlanul?

Ami egyszerre fáj, és szép, de előhúzza és leporolja a jobbik énedet, mert jobbá akarsz válni. Hogy fáj? Persze hogy fáj, de az is tölt, a fájdalom, és az ürességnél nagyobb fájdalom a világon nincs, annál értelmetlenebb nincs. Így hát inkább legyen kín, mint a semmi, inkább legyen lemondás, mint vákum benned, mert szeretni szép, szeretni kell. Mert mire élsz, mi a motor, mi visz előre? Ha a folyton betolakodó ego-t félreteszed, ami csak látszólagos boldogságot ígér, csodában lesz részed. Az üres ego csak kifelé sugárzik, odabent pedig csak a nihil hever kényelmesen hátradőlve, és csipeget a szíved húsából, és betegséggel kokettálva tesz tönkre.  Ennél a reménytelen szerelem is jobb, hiszen érzel.

Ha nem is lesz belőle mindent elseprő, mégis abban rejlik a szépsége, hogy nem parancsolhatsz neki. Jön, kitúr minden realizmust, félretolja a kiszámított nagykönyvbe megírt matematikát. Csakhogy kis barátom, ehhez bátorság kell. Mert akinek a szíve üres, holott lenne kit beleraknia, az gyáva. A tutira akar menni, pedig mekkora ajándék nem mérlegelni, hanem csak érezni, csak kitárni a kaput, beengedni a szerelmet, és hagyni, hogy átjárjon. Így él az ember igazán a pillanatnak, nem amikor elhatározza, hogy õ mostantól carpe diem, mégis pontokba szedi az életét, mikor mit érezzen. Igazi életjátékos mer érezni, mer kockáztatni, feltenni mindent egy tétre, és a Sors, ez a kiszámíthatatlan játékmester, hátha dob neki egy hatost, és az a másik, akit a szívedbe engedtél, észrevehet, rádöbbenhet, milyen eleven lény vagy, hogy mersz szeretni, hogy mersz érezni, és látja benned értékként mindezt.

És ha nem? Ugyan mi történhet? Játszol tovább, majd szeretsz tovább, míg el nem múlik, vagy mikor éles kanyarral hátat fordítanak neked, és felmondja a bérletet a szívedben lakó, hagyod, hogy megfájjon, és akkor is érzed, hogy élsz, hiszen érzel, ami annál is jobb, mintha a semmi költözne beléd. Mert ha egyszer a Semmi megkaparintja a szíved, élőhalott leszel, és hiába pótolod az érzéseket finom falatokkal, lefutott kilométerekkel, féldecikkel, vagy vaskos slukkokkal, soha nem tömöd be azt az ûrt, amit az érzés hagy maga után.

Ne törődj senkivel, csak szeress, ha megérint valaki. Ne fojtsd el. Más nem érez téged, nem érzi, látja a lelked mozdulását.

Ne azt nézd, mennyit kaphatsz, hanem mit adhatsz.

Magadnak is.

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Igen, de az élet nem mindig ilyen egyértelmű. Neked is meg kellett vívnod a saját csatáidat!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here