Egyfajta terápiaként kezdtem el írni…- Interjú Dóró Sándorral

Él Hajdúszoboszlón egy férfi. Nincs az életében igazából semmi különleges, gondolnánk, hacsak nem tévedünk fel a közösségi média egyik oldalára, és a nevére keresve nem ámulnánk el azon, hogy verseket ír, és az alkotásait rengetegen olvassák.

 
 

Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet rá, így hát elolvastam egy versét. Aztán még egyet, és még egyet. Valami különleges hangulat kapott el, és arra gondoltam, hogy a mai világ nem kedvez a verseknek, vajon ki írja őket, hogy ennyi ember kíváncsi a soraira? Kicsoda is Dóró Sándor?

 

Sz.L.: – A verseid nagyon tiszták és letisztultak, de mindegyik versedben érzek valami belső tépelődést.

D.S.: – Ezeket a verseket én magamnak kezdtem el írni. Átmentem egyfajta furcsa folyamaton, ami teljesen megváltoztatott. A magánéletemben, és úgy minden téren. Ezt egyfajta terápiaként kezdtem el írni. Nekem gondom volt azzal, hogy kimondjam az érzéseimet, még magamnak is, ami bennem van. És egyszer csak elkezdtem kiírni. Rengeteg ismerősöm volt a közösségi portálon. Velük osztottam meg az írásaimat, míg egy coach barátom azt mondta: miért nem csinálsz egy oldalt a verseidnek? Megcsináltam. Több ezren követnek. Ebből alig ezer csak a valós ismerősöm. Hat éve történt mindez. Amit megírok, azokat a dolgokat megéltem, megélem, talán ezért érzed, hogy tépelődöm. Saját magamat is tanítom.

Sz.L.: – Még a feldolgozás fázisában vagy?

D.S.: – Az már megy, az már megvan. De valamit még tanulnom kell. Azt vettem észre, hogy az olvasók azonosulnak. Hiszen ugyanazok a gondjaink, bajaink vannak, hiszen mindannyian emberek vagyunk. Csak én képes vagyok kiírni, míg más ebben magára ismer. Nem írok bonyolultan, ezt a képességet valahonnan kapom. Nagyon materiális voltam, de egy jó ideje úgy látom, hogy nem minden úgy van, ahogy látjuk. Azóta jönnek a versek is.

Sz.L. : – A tanulási folyamat része, amit megtapasztalsz, aztán leírsz?

D.S.: – Abszolút. Ha már ennyien kapnak tőle energiát, jó adni. Tanulok és tanítok is, bár ez kicsit nagyképűnek hangzik. Próbálok mindig pozitívat írni.

Sz.L.: – Lehet, hogy pozitív, mégis érezni benne valami fájdalmasat.

D.S.: – Az még az, amit le kell rakni. A technikai részéről annyit, hogy van amikor csak azt rakom ki, amit éppen megírtam, de van amikor előveszek olyat, amit már évekkel ezelőtt írtam, mert akkor érzem az aktualitását. Egy vers tíz perc alatt készül el.

Sz.L.: – Dolgozol rajta? Vagy ahogy kijön, úgy írod meg?

D.S.: – Nem. Soha nem nyúlok utána hozzá. Nem szerkesztem, nem szépítem. Az úgy jött, és az úgy marad. A verseimet elkéne mondanom fejből, egyet se tudnék. Volt aki idézett tőlem, és meg sem ismertem a saját versemet. Van vagy ezer versem. Képtelenség lenne fejben tartani.

Sz.L.: – Téged nagyon sok hölgy követ a social mediában. Egy jó kiállású férfi vagy, és egy kicsit disszonáns, hogy egy ilyen férfi hogy tud ennyire érzékeny lelkű vagy. És ezt vállalod.

D.S.: – Sokat változtam. Én se mutattam. Én nem sírok. Most már dehogynem. Lehetsz macsó vagy plázacica, minden ember egyetlen dologra vágyik: legyen egy ember, aki szereti, és szerethessen. A cél mindig ez. Az emberek nem kommunikálják ki az érzéseiket. Egy engem megérintő filmen is képes vagyok sírni. Édesapám meghalt, és ezt én nem dolgoztam fel, és nem éltem meg. Aztán kinyílt egy kapu, és képes vagyok most már helyt adni az érzéseimnek a külvilág felé is. Elmegyünk egymás mellett, majd mindenki otthon a telefonja vagy az internet előtt ülve várja, hogy figyeljenek rá, szeressék. Hiszek abban, hogyha a szeretet kimutatását egyre többen gyakorolják, akkor ez a példa ragadós lesz, és egyre többen merik majd. Amióta verset írok, sok visszacsatolást is kapok ezügyben. Például Svédországból írt rám egy lány, hogy hálás nekem, mert a párommal úgy ismerkedtünk össze, hogy egymásnak küldözgettük a verseidet, mindketten padlón voltunk, barátok voltunk, és a verseid hoztak össze bennünket. Aztán volt olyan is, hogy Los Angelesből hívott egy srác, de nem akármilyen, az a típus, akire ránézel, és kapásból azt mondod: húsz év börtön. Kopasz, kigyúrt, az a tipikus. Hogy mikor tudnánk beszélni, mert ő most szerelmes, és megkérne, hogy írjak neki egy verset, amit a kedvesének szeretne adni.

Sz.L.: – Szoktál ghostwriter-kedni?

D.S.: – Két verset írtam megbízásra eddig. Egy debreceni ügyvéd írt rám, hogy szeretné meglepni a párját, mivel én vagyok a kedvenc költője. Tárgyi ajándékot bármikor vehet neki, azt találta ki, hogy a párja egy személyre szóló verset kapjon tőlem, amit belegravíroztat egy táblába. Ez nagy öröm volt a számomra. Találkoztunk, beszélgettünk, és kinyílt az ember, és erre szükség volt, hogy lássam milyen az ő kapcsolatuk. Magamba szívtam, és megírtam. A legutóbb pedig, ami nagy örömmel töltött el, hogy írtam az öregekről egy verset, és az egyik kis faluból jött egy hölgy, hogy értelmi fogyatékosokkal foglalkozik, és az idősek napján ezek a srácok műsort adtak az időseknek, és az én versem volt az egyik, amit előadtak.

Sz.L.: – Ez azért visszaigazolja, hogy jó amit csinálsz, és ez fontos neked. Versekkel ma előrukkolni, nagy bátorság. Te, megtalálod a hangot a ma emberéhez, és a megfelelő fórumot. Szerinted kezdi reneszánszát élni a vers?

D.S.: – Nem is a vers. Hanem amit közlök vele. Amit látsz, igen. Elvittem kiadókhoz a verseimet. Azt mondták, ezt ne. Írjak thrillert, horrort, arra vevők, de verset ők nem. De nem gond, úgyis megcsinálom majd, csak máshogy. Szerintem a pozitivitásra van szüksége az embereknek, kommunikációra, szeretetre, odafigyelésre. Ha megkapják, utána már hiányozni fog nekik. Hogy milyen formában kapják meg, mindegy. Én ezt a nyelvet kaptam ehhez. Tervezem, hogy csinálok belőle könyvet. Volt már, régebben, limitált kiadásban, hogy milyen a kezemben tartani, tapintható formában szeretem. Tervben van egy férfias könyv, hiszen sokat megéltem már, voltam példás családapa, és tróger, ezt szeretném megcsinálni, és szeretném, ha valaki majd, egy nő, megírná ennek a női aspektusát.

Sz.L.: – Kányádi Sándor azt mondta: a vers az, amit mondani kell. Akartál valaha lábnyomot hagyni a világban?

D.S.: – Soha. De persze ez átalakul, mert figyelnek arra amit közölni akarok. Mindenkinek más jut eszébe arról, amit írok, és máshol tudja elhelyezni az életében.

Sz.L.: – Kaptál valaha negatív kritikát?

D.S.: – Nem. De nekem minden egyes visszacsatolás fontos. Sok üzenetet kapok, de negatív véleményt nem kaptam. Hiszen pozitív dolgokat írok.

Sz.L.: – Mostanság hangos verseket is csinálnak, és kiteszik a video megosztó oldalakra.

D.S.: – Nekem is vannak ilyen verseim, a saját előadásomban, de profi versmondó még nem mondta fel a verseimet. De benne van a pakliban. A könyv formátum már kopogtat az ajtón.

Sz.L.: – Van valami olyan álmod, amit a verseid segítségével szeretnél megélni?

D.S.: – Hogyne. A Pap László sportaréna, szemben van a színpad, baloldalt fent ülök, és tizenkétezer ember énekli, amit írtam. Nagyon kedvelem Kováékat (Kowalsky meg a Vega) jó lenne velük esetleg együttműködni. Nem tudom… keresem az utamat. Az ész, és az alázat az nagyon fontos. A boldog pillanatok is fontosak. Abból kell sokat csinálni.

Ha valaki beleolvas Sándor verseibe, azt hiszem joggal gondolhatja, hogy a vágyai nem megalapozatlanok. Azt kívánom neki, hogy valósuljon meg az álma, és egyszer a sportarénában zúgjon a tömeg, és énekelje az általa megírt dalszöveget.

Dóró Sándor, köszönöm az interjút!

Sándor honlapját IDE kattintva találod!

1 hozzászólás

Hozzászólás a(z) Dóró Sándor bemutatkozó - Smaragd Kiadó bejegyzéshez Mégsem szólok hozzá

Please enter your comment!
Please enter your name here