A nagy bölcsis-kihívás – Majoros Hajnalka tollából

Amikor Marián 2 éves lett, elhatároztuk, hogy bölcsibe megy. Mivel én is voltam bölcsis, ezért egyértelmű volt számomra, hogy Marián is az lesz.
Be is írattam a hozzánk legközelebb eső bölcsödébe.
Elérkezett a nagy nap, amit úgy képzeltem, az én nyitott, és barátságos természetű gyerekem, azonnal feltalálja majd magát, és gyorsan beilleszkedik.
Ez így is történt.
Az viszont váratlanul ért, hogy nekem, aki alig vártam, hogy  jusson időm más dolgokra is, mint a pelenkacsere, nehezebben fog menni mint egy bungee jumping.

 
 

Miközben Marián birtokba vette a hatalmas udvart egy perc alatt veszítettem őt szem elől. Ő élvezte a számára új játékokat, én egyre távolabb éreztem magamtól, és ez megijesztett… Hirtelen őrült veszélyesnek tűnt a nyuszis motor, és ami ennél is rémisztőbb volt, a mászóka. Leesik, megsérül, elveszik. Az összes valaha látott gyerek-horror lepörgött az agyamban.

Azt hiszem úgy viselkedtem, mint aki akkor jött rá, hogy leégett a lakása. Hirtelen megfogtam Marián kezét, hazavittem, és még egy évet otthon maradtam vele. Ehhez az elengedés dologhoz szükségünk volt még egy évre. Nem neki, hanem nekem.
Jó lett volna több közös program Petivel és a barátaimmal, Marci is szerette a gyerektársaságot.

Kaptam kritikákat, amiért nem tudtam őt elengedni, de én hittem a saját érzéseimben a gyerekemmel kapcsolatban. Most is úgy érzem jól döntöttem.

A következő kemény menet az ovi volt. Szimpatikusak óvónénik, dajkák és igazgató, szép környezet. Minden klappolt.

Mi a fene az a vegyes csoport?
Elmondták, hogy a csoportban lesznek 6 évesek is. Ennek hirtelen nem tudtam örülni.
Újra befűztem a filmet, ahogy erőszakos nagyfiúk között van a gyerekem, ahol ő a kisebb. Persze tudtam, meg kell tanulnia, hogyan védje meg magát, de nem lehetne később? Sokkal később?
Mindenesetre jól utánajártam ennek a lehetőségnek is, és úgy döntöttem, hogy Marci szempontjából csak jól sülhet el.
Mivel szereti a nagyobb gyerekeket, imádja utánozni őket, akár húzóerő is lehet számára. Szerencsére a legjobb döntést hoztam, mert kiválóan együtt tudott velük működni, gyorsabban fejlődött, kedvelték egymást. Nekem pedig megnyugtató érzés volt azt látni, ahogy egy alkalommal készülődtek az udvarra játszani, és kedvesen és ügyesen segítették a kicsiket a nagyok öltöztetni. Innen tudtam azt is, hogy ha egy vegyes csoport rosszul működik, és az empátia helyett, durvaságot és erőszakosságot tapasztalok, akkor szinte biztos, hogy az óvodai pedagógusok illetve az igazgató csinál valamit rosszul.

Ez viszont, csak egy része volt, annak, amit meg kellett tapasztalnom. Azt hittem a nehezén túl vagyok, de csak akkor jött a beszoktatás. Egy hét, egy szülő, minden nap ugyanaz a szülő.  Ezt észre sem fogjuk venni.

Marci jól volt, sokat játszott, mivel még minden új volt neki, új környezet, új játékok. Aztán eljött az idő, amikor megkértek, hogy egy kicsit menjek távolabb tőle, illetve üljek le kint az ajtó előtt. Kimentem, és persze jó anyuka módjára hallgatóztam. Nem lehetett nem hallani Marcit, mert elég hangosan, tud -én csak úgy hívom karattyolni- beszélni.

Pár napot így végig is csináltunk, és jól működött mindaddig, amíg el nem érkezett az a nap, amikor megkértek, hogy menjek kicsit el az oviból, de ne túl messzire, hogy ha esetleg Marcinak kellenék, akkor viszonylag gyorsan vissza tudjak menni. Nem tudom mit értettek, azalatt, hogy ne menjek messzire, mert én ezt az utasítást bizony kőkeményen be is tartottam.
Elindultam haza, ami nekünk nagyon közel volt az ovihoz, de amint kiléptem az óvoda kapuján, rám tört a sírás. Ekkor tudatosult bennem, az is, hogy a bölcsödéből, nem véletlenül hoztam el olyan gyorsan. Nekem ment a legnehezebben az elválás, miközben Marci jól érezte magát a gyerekekkel.

Legalábbis ezt gondoltam.

Szóval az úton, hazafelé törölgettem a könnyeimet, hogy mire Peti elé állok, már semmit ne vegyen észre abból, hogy így elgyengültem.

Na persze…

Ahogy beléptem az ajtón, olyan zokogásban törtem ki mint aki egy 72 óras túszdrámából szabadult. Peti próbált vigasztalni hogy itt van a közelben, minden rendben lesz, de azt hiszem könnyebb lett volna felvidítani egy 3 évest, miután megtudta hogy idén nem jön a Mikulás.
Bírtam is úgy nagyjából két percig, amikor elindultam vissza az ovihoz, és mint Mrs. Columbo, ott bújkáltam, és leselkedtem kapucnival a fejemen.
Az óvónő meglátott és kedvesen közölte velem, hogy nyugodtan bemehetek ma még az udvarra, ha gondolom. Én meg gondoltam. Bementem.
Rém kínosan éreztem magam.
Másnap már nem voltak ennyire engedékenyek, és voltak Marcinak is rosszabb napjai, amikor úgy tépték ki a kezemből, mert nem akart ott maradni.

De, amint ezen is túllendültünk, onnantól nagyon szeretett oviba járni, és a mai napig emlegeti az óvónőket, dadusokat, igazgatót, a gyerekeket, és az 5 szerelmét is. Ötöt… és még csak az oviba jártunk…. Már keresem magamnak az őszfedő hajfestéket a kamaszkorra.

A második gyerekkel – mint szinte minden – ez is sokkal könnyebben, és lendületesebben ment. Olivér hasonló természetű, mint a bátyja. Ugyanolyan nyitott, és barátságos. Nála is előjött a bölcsöde kérdés, csakhogy Oli ekkor még csak 15 hónapos volt, de imádott gyerekek közt lenni. Gondoltam tegyünk egy próbát, hátha már érett a bölcsire Olivér… vagy én…

Vannak a legendák a gyerekekről, akik már első nap mosolyogva besétálnak, épp hogy visszaintegetnek és tök jól érzik magukat.

Ez olyan lehet mint a Jeti…sokan beszélnek róla, de olyannal nem találkoztam, aki látta is. Az első bölcsis napig. Mert Olivér pontosan ezt csinálta.
Mondjuk itt már én sem sírtam.

Büszke is voltam, hogy milyen bátrak vagyunk. Olivér is. De főleg én.

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here