Állt a lány…

Állt a lány a Vajas sütemények boltjában, másnaposan,

iszonyú fáradtan, és egykedvűen ásítozott a vaníliás kifli meg a pohár tej mellett. Még így nyúzottan is annyira szép volt, a szélfútta, hosszú, szőkésbarna hajával, kék szemeivel, karcsú alakjával. Tele volt a hócipője a pasikkal, utálta a szar melóját, de leginkább az egész világot. Már rég bent kellett volna lennie, mégis képtelen volt elindulni, úgy érezte nem bírja elviselni azt az idióta, malacképű kolléganőjét. Már attól is ideges lett, ha csak meglátta, ahogy lófogaival reggelente rávigyorgott. Rajta kívül csak egy vén fószer álldogált az egyik pultnál, és még hozzá se nyúlt a tányérján lévő gyümölcsös kosárkához. Undorító, kopott, drapp színű kabát volt rajta, lába mellett hányadék-barna színű orkánszatyor. Halkan motyorászott maga elé, miközben zsebéből textilzsebkendőt húzott elő.
A lány arra gondolt, hogy mennyire gusztustalanok az öregek, azt hiszik a koruk miatt mindent jobban tudnak, közben a mobiljukat se tudják rendesen felvenni. A nagyanyja is állandóan kinyomja véletlenül, hiába magyarázta el százszor, hogy zöld kagyló. A tata ekkor észrevette, hogy nézi, lassan felé fordította a fejét, és mosolygott. Szemei vörösek voltak, vékony bőrét szabálytalan foltok tarkították. Kézfején erőteljesen kidudorodtak az erek, itt-ott kékes, sárgás elszíneződések látszódtak. A lány látványosan megborzongott, és átállt a pultja túloldalára, hogy háttal legyen az öregnek. “Vén pedo.” – gondolta dühösen, aztán bosszúsan beleharapott a kiflibe.

Állt a bácsi a Vajas sütemények boltjában, 

egyedül az egyik pultnál, jobb füle szakadatlanul zúgott, a feje pokolian fájt. Könyökei meg a vállai is, de azokat legalább már megszokta. A baleset utáni műtét óta hasogattak, különösen ha esősre fordult az idő.  Csak akkor tudta elterelni a gondolatait róla, mikor eszébe jutott milyen jó volt, fiatalkorában, nem fájt semmi, és a Pannónia motorjával ment udvarolni a feleségének. Vera volt a legszebb lány az egész faluban, de még a megyében is, úgy állt rajta minden ruha, mint Brigitte Bardot-n. Övék volt az egész világ. Azon az emlékezetes bálon virágos szoknyát és hófehér blúzt viselt Vera, mikor meglátta, szinte belesajdult a szíve, olyan gyönyörűnek találta. Mintha hirtelen mély álomból ébredne, ránézett a kistányéron heverő gyümölcsös-krémes süteményre. Az eper, málna, sárgabarack darabkák gusztusosan lapultak a vékony zseléréteg alatt. Verát pont ugyanilyen édességre hívta meg az első randevújukon, nosztalgiából választotta most ő is ezt. Sötétszőke, sűrű haját laza kontyba tűzte Vera, kék szemei ragyogtak, mint annak a kislánynak, akivel egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. Elmosolyodott, de a fiatal lány fintorogva fordította el a fejét. A barna, viseletes orkánszatyorban már ott lapult egy kis csomagban az almák és a víz mellett 2 gyümölcsös kosárka. Azon gondolkozott megkérje-e e pultos lányt, hogy csomagolja be inkább a harmadikat is, mert semmi étvágya nem volt. Verához készült a kórházba, a látogatási idő előtt tévedt be a cukrászdába, csak úgy véletlenül. De most már menni kellene. Reszkető kezével, amilyen sietősen csak tudta, megette a sütit és ivott rá 2 korty vizet.

Már késő délután volt, mikor fekete zsákban kiadták Vera holmijait. A bácsi utána még sokáig ült a folyosón, a lepattogzott, fehér festékes padon, és nézett maga elé. “Csendesen ment el, nem szenvedett sokat.” – próbálta vigasztalni a nővérke, de a bácsi alig hallotta a hangját, szinte nem is fogta fel a szavak értelmét. A barna orkánszatyorból kivette az ásványvizet az érintetlen csomag gyümölcskosárkák mellől, nagyon megszomjazott. Aztán kinyitotta a fekete zsákot. Legfelül Vera agyonmosott, plüss pongyolája volt, ami úgy nyelte el az öreg sűrű könnyeit, mint sivatagi homok a váratlan esőt.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here