“Az én testem, az én döntésem!” – a Gucci-vita kontra

fotó: Internet

“Az én testem, az én döntésem!” – áll az egyik Gucci ruhán. 1978. május 22-ét, – azaz az olaszországi abortusz-legalizálás dátumát – hirdeti a kollekció másik darabja. A 2020-ban bemutatandó pulcsik és blézerek darabonként hatszázezer forintba kerülnek majd, megalkotásukat pedig a nők abortuszhoz való jogáért vívott harc ihlette.

Ruháink üzennek. A fekete azt harsogja: nem vagyok jól, gyászolok, kérlek, ne kérdezz, és ne bámulj meg, ha az utcán hirtelen feltörnek a könnyeim. A fehér azt fejezi ki: tiszta vagyok, azt gondolom, hogy jó az alakom, vagy, hogy reggel, amikor elindultam, azt reméltem, nem fog esni az eső. A kitartott középső ujj képe egy póló elején távol tartja a kéretlen közeledéseket: elegem van mindenkiből, levegőt akarok! A mély dekoltázs vagy a miniszoknya reméli, hogy megszólítják, a garbó alá szorított női felsőtest pedig azt, hogy soha, senki nem fogja újra megérinteni őt úgy, mint azon a rettenetes estén, a fészerben.

Gucci üzen. Hadat a “zéró toleranciás” amerikai abortusztörvények ellen. Nőknek készít ruhát. Olyanoknak, – akik vagy érintettek, vagy nem, de – van véleményük, amelyet nem is rejtenek véka alá: egy hétfő reggel felöltöznek kedvenc harcos Gucci-jukba, és hirdetik a gyilkolás szabadságát. “Jogom van eldönteni, mit viselek, mit tűrök el, hogy mekkora az orrom vagy a mellem, és, hogy ki növekszik a testemben.” Tiszta üzenet, ugye?

Kár, hogy a tervező nem alkot bors nagyságú pólókat a másik félnek: így a magzat is hirdethetné, hogy joga van a testéhez. De mivel ilyen ruhadarabok nincsenek, a magzat pedig nem tudja megvédeni magát, már megint marad az egyoldalúság… az uszítás… és a gyűlöletbeszéd.

Ahh, tudom: túlgondolom, túldrámázom. Hiszen ez csak egy darab textil. Rendben. Azért ne feledjük, hogy volt egy korszak, amikor a ruhán viselt, tenyérnyi sárga textil azt üzente: “valaki úgy döntött, nincs jogom élni.”

“Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt.” (Prédikátor 1:9)

Kapcsolódó cikk:
“Az én testem, az én döntésem!” – a Gucci-vita pro

 

1 hozzászólás

  1. Ez nagyon összetett kérdés, mert e témában erősen kétpólusúvá vált a világ, két sarkos elmélet feszül egymásnak. Az egyik “az én testem, azt teszek vele, amit akarok”, – a magzatot gondolkodás nélkül egy anyaghalmaznak nézi, a másik pedig “a nőnek nincs joga még ahhoz sem, hogy ne erőszakolják meg, és akkor is szülnie kell ha belehal” – ez pedig az anyát tekinti egy szerves inkubátornak, aki ha meghal, semmi gond, van más, aki felnevelje a gyermeket. Egyszer odáig kellene eljutnia a két tábornak, az emberiségnek, hogy mind a magzatot, mind az anyát emberszámba veszi. Persze lehet vitatkozni, hogy több magzat hal meg, mint anya, erre csak annyit hadd említsek, hogy én pl. toxémiás (preeclampsia) terhességből születtem, és a fejlett világban évente csak emiatt 76.000 nő hal meg, úgy, hogy nem tudnak rajtuk segíteni. Ez csupán egy adat, hogy ne higgye senki, hogy az anyai oldal teljesen veszélytelen. Nyilván mindenki a saját oldaláról közelíti meg, így erről az oldalról is menjen ki ennyi infó. Félreértés ne essék, nem támogatom az abortuszt, sőt! Azonban pro és kontra sokkal több szó esik az abortusz kérdésről, mint amennyi gondolat valaha született a megelőzésről. El kell jutnunk odáig hogy ne az abortusz legyen a központi kérdés, hanem a MEGELŐZÉS, és az emberek hajlandóak legyenek az értelmüket is használni, ne csupán a szaporító szerveiket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here