“Az én testem, az én döntésem!” – a Gucci-vita pro

fotó: Internet

“Az én testem, az én döntésem!” – áll az egyik Gucci ruhán. 1978. május 22-ét, – azaz az olaszországi abortusz-legalizálás dátumát – hirdeti a kollekció másik darabja. A 2020-ban bemutatandó pulcsik és blézerek darabonként hatszázezer forintba kerülnek majd, megalkotásukat pedig a nők abortuszhoz való jogáért vívott harc ihlette.

Gucci üzen, ahogyan minden nagy világcégnek, amely nőknek gyárt ruhákat, kozmetikumokat, ékszereket, lassan-lassan állást kell foglalnia abban a kérdésben, ami egyre inkább körüllengi a fejlett világot.
Amerika egyik államában zero-toleranciát hirdettek az abortusszal szemben, vagyis minden gyermeket – azt is, amelyik bűncselekmény következtében, erőszak révén fogant – meg kell szülnie a nőknek. Annak az asszonynak is, akinek a testén az erőszakot tették. Az ő kifosztott, meggyalázott, beteggé tett teste és lelke nem ér annyit, amennyit a benne növekvő életé. Meg kell szülnie azt a gyermeket, akire a testében lévő növekedése egyetlen pillanatában sem gondol szeretettel, sőt, gyötrő fájdalommal, aki benne, és majd a hasán kívül egész életében emlékeztetni fogja az apjára, arra az emberre, aki egy sötét sikátorban fegyvert tartva a fejéhez megbecstelenítette miközben az anya az életéért könyörgött. Talán egy ilyen nem várt gyermek nem is születik testileg és lelkileg egészségesnek, mert mint tudjuk egy nő két dologért képes megtenni bármit: Hogy legyen gyereke, és hogy ne legyen. Biztosan oda-odaüti a hasát valamihez, rohan, fut, amikor már nem kellene, egészségtelenül táplálkozik, iszik és cigarettázik, csak hogy túlélje valahogy azt a borzalmat, hogy egy erőszaktevő gyermekét hordja ki és szülje meg csak azért, mert az állam törvényei úgy rendelkeznek. Ja, hogy láttunk már ilyen filmet és sorozatot is? Nem kell sokat aludnunk már, és a közgondolkodásba szépen bekúsznak azok az elméletek, ahonnan már csak egy ugrás a szolgálólány meséje….

Most akkor hogy is van ez? Kinek a teste, kinek a joga? Nem könnyű kérdés, és ilyenkor hívjuk segítségül az egyezményes megállapodásainkat, a törvényeket. Azok gyorsan elintézik az ilyesmit. Vannak olyan államok, ahol zero abortusz van, vannak ahol valahány hetes koráig a terhesség megszakítható, ha a magzat beteg, ha az anya beteg vagy a szülők úgy ítélik meg, hogy nem tudják vállalni a gyermeket. De mint tudjuk a törvények – más, az egyénnél fontosabb okok miatt – átírhatók. Egy dologban azonban megingathatatlan vagyok. Kicsi kora óta azt tanítom a lányommal, hogy soha, senki sem nyúlhat a testéhez az ő engedélye nélkül. A testével ő, és csakis ő rendelkezik mindig, minden körülmények között. És nincs DE. Ezek a “de”-k a legveszélyesebbek mind közül. Vannak szabályok, amelyek alól nincs kivétel.

Vagy egyszer, ezek miatt a bekúszó “de”-k miatt eljön majd az a világ, amikor egy egyszerű törvény miatt, ami “csak az életet hivatott védeni,” annak érdekében, hogy megmentsünk egy másik embert oda kell adnunk a “felesleges” szerveinket? Mert hát az ő élete nem érhet kevesebbet mint a mienk, ugye? Kötelező megmentenünk egy másik életet nem?

Mert az életünk egyenértékű, így oda kell adnom, ha nekem van felesleges vesém vagy májam vagy bármi, ami hasznosítható. Vagy mégsem ilyen egyszerű? Hiszen minden műtétnek van kockázata… Esetleg így én is meghalhatok?

Egy dolog miatt nem félek attól, hogy valaha lesz ilyen törvény: az ugyanis nemcsak a nők, hanem a férfiak testét is érintené.

Így törvénykezzünk csak a nő testéről, aki beleroppan abba, hogy egy nem várt gyereket hord a szíve alatt? Esetleg öngyilkos lesz, és ezzel a gyermeket is megöli. Ehhez van joga, nem? Akkor ez most kinek is a teste? hogy is van ez?

Kapcsolódó cikk:
“Az én testem, az én döntésem!” – a Gucci-vita kontra

 

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here