Az utolsó vérig

4 hónap telt el hogy bezárta az ajtót maga mögött. Amikor még egyszer visszapillantott a férfi ott állt a konyhában és figyelte a nőt keserű pillantással, hogy megtette, elhagyta. Mert már nem volt több ereje tovább küzdeni a férfiért, aki mindent elvett tőle, aki mindenéből kiforgatta, szétcincálta és a darabkáival játszadozott, mint lusta macska a halálra ítélt egérrel. A nő az utolsó erejével összeszedte magát azon a szombati délután, és elmondta a férfinak, hogy vége, nem képes tovább csinálni már, nem boldog. Kimerült és nincs már mit adnia. 4 hónap telt el, és az utolsó beszélgetésükkor megígérte a nő, hogy ha majd egyszer összeszedi magát és a lelkében is beforrnak a sebek és tud a férfi barátja lenni, jelentkezik. Tudta, hogy hazudik. Tudta, hogy soha nem tud barátként a férfire nézni. Tudta, hogy nem tud arra a férfire barátként nézni, akiért a száraz sivatagon, a világ összes tengerén és óceánján, akiért a földkerekség összes hegyvonulatán átkelt volna. Tudta, hogy soha nem fog eljönni az a pillanat.

Szépen lassan tanult meg nélküle élni. Minden utat elzárt, hogy tudjanak kommunikálni, nem volt nehéz, a férfi nem kereste, nem akart küzdeni érte vagy megpróbálni visszaszerezni. Tudatosan építette fel a falat a férfi és közte, pontokba szedte a lehetséges kiskapukat és mint egy utazáskor a bepakolandó cuccokat pipálná, szépen haladt a sorban. Új telefonszám, tiltás a közösségi oldalakon, szólni a közös barátoknak, hogy ne említsék, ne hozzák fel, nem akar tudni róla. Kerülte az ismerős helyeket, a férfi lakhelyét, és a munkahelyének a környékét. Nap mint nap küzdött meg a talpon maradással, az emlékekkel, a végtelenített újra és újra lejátszott utolsó beszélgetéssel. Néha azon kapta magát, hogy mered a semmibe vagy a tömegbe és keresi szemével az arcot, a pillantást ami a szívét elrabolta pár évvel ezelőtt. Scennelte a távolt, a mellette elhaladó autókat, és minden hasonló típusnál nagyot dobbant a szíve. Tudta, hogy még az út elején van, még gyógyulnia kell, még időt kell adnia magának. Jól haladt, nem tért el a tervtől, nem engedett magának kibúvókat, vagy kilengéseket, tartotta magát a szabályokhoz.

2 hónap után már teltek el úgy órák és fél napok, hogy nem gondolt a férfira. 3 hónap után már könnyebb volt a szíve, és jól érzete magát társaságban, élvezte, hogy nincs kontroll alatt, nem kell elszámolni az idejével, élvezni kezdte az új életet a férfi nélkül. De esténként mikor még nem volt álmos és tudta, hogy túl csendes minden ahhoz, hogy a figyelme ne kalandozzon vissza, felnézett a csillagokra és kérte, hogy segítsenek neki az égiek, hogy újra boldog legyen, hogy a lelke mélyéről a szíve kis szegletéből szedjék ki azt az ezüst szilánkot, amitől félt hogy mindörökre ott marad.

Aztán 4 hónap után mikor visszatért a nyaralásból a barátaival egy kis csomag várta az ajtajában. Mikor meglátta a kis kopott papírdobozt, tudta, hogy a férfi tette oda. A kis szöveggel ellátott kupakok, amiket együtt gyűjtöttek, és a közös kis bolondozásuk része volt, fájó szilánkokként robbantak a szívébe. Állt és nézte a kis dobozt, az elmúlt 4 hónap orvlövését. Leült a lépcsőre és hagyta, hogy a keze közül a doboz kifordulva a kupakok elszóródjanak, mintha a szabályok, a felállított tervei esnének szét és szóródnának szerte széjjel.

Egy napig gondolkodott és várt, várta a megoldást hátha valaki becsönget és megmondja neki mit kell tennie. Aztán késő este mikor már minden csendes volt, felvette a telefont és az egyik közösségi oldalon a falat megbontva üzenetet küldött. Nem tudja mikor tette le a férfi a csomagot, de köszöni, és már ne küldjön többet, nem gyűjti őket. Amúgy meg boldog névnapot, mert az is tegnap volt. A válasz azonnal megérkezett, fröcsögött a gúnytól és a megbántódottságtól, hogy miért csak most reagál a nő és miért gondolja úgy, hogy csak a nő kezdeményezhet kapcsolatfelvételt. Éles pofonként érte az ismerős hangnem, a fájó agresszív hangvétel, a maró gúny. Próbált kihátrálni a beszélgetésből, de tudta, hogy besétált a csapdába és most erősnek kell lennie. A férfi gúnyosan adott 5 percet, hogy esetleg beszélhetnek, pont ennyi ideje van a nőre.

A nő elmosolyodott és felhívta a férfit. A hangja kedves volt, de tárgyilagos. A férfi mart és sebzett, ahol csak tudott, lehetett hallani a hangján a reményvesztettségből kinőtt közönyt, a minden mindegy hangulatot. Elmondta, hogy szar az élete, semmi nem sikerül amióta a nő galádul el- és cserbenhagyta, küzd a depresszióval és a pánikbetegséggel, nem érdekli semmi csak dolgozni jár el. Minden a nő hibája, aki becsapta és elárulta azzal, hogy elhagyta a legnagyobb szükségben.
A nő csendesen újra elmondta, hogy mit miért tett, és minek köszönheti a férfi, hogy felállt és elsétált. Tudta, hogy nem megy át a férfinek az üzenet, a maga kis groteszk világában csak a férfi igaza létezik semmi más. Hiába sorolta volna az egyéjszakás lányok neveit, a megaláztatást, a kihasznált napokat és heteket, a rengeteg hazugságot, nem ugyanarról a világról beszéltek. Látta, hogy újra csak használni akarja a férfi, hogy kimásszon az általa teremtett mocsárból, a teljes elszigeteltségből.

Hányszor használta a nő hátát, hogy kikecmeregjen a káoszból, hányszor tartotta a nő a férfi fejét a víz felett, hogy az ne süllyedjen el! És minden egyes ilyen alkalom után, amikor a férfi már erős volt, újra és újra eldobta a nőt, mint egy használt gézdarabot, ami felfogta a vérét és befedte a sebét, hogy gyógyulni tudjon. Percről  percre lett a nő erősebb, a férfi gyengébb miután a nő megérezte hogy már nincs hatalma felette a férfinak.  Hogy ez az ember már nem tud ártani neki. A vonal túloldalán egy halálosan megsebzett oroszlán vergődött, akinek utolsó célja még az volt, hogy a karmaival a nőn halálos sebet ejtsen, még egyszer utoljára lássa a nő szenvedését, hogy erőt nyerjen a kifröccsenő vér látványától, mert ő ez volt. Egy szörnyeteg.
A férfi keserűen hallgatta, hogy a nő él. Hogy nem hallt meg a férfi nélkül, hogy nem fetreng lesötétített szobában a ruháját tépkedve a férfi után sírva. Irigy volt, hogy a nő erősebb mint ő. Hallotta a nő hangján a nyugalmat, a kedves de szigorú távolságtartást, és hogy már nem tudja elbizonytalanítani. És ez a keserűség, mint lassú méreg áradt szét a férfi ereiben és végtagjaiban, lassan kúszott el a szívéhez. De ott már nem tudott ártani, hiszen az már régóta csak egy poros kődarab volt. Szépen lassan a beszélgetést már a nő irányította, a férfi csak hallgatta.
Aztán a nő közölte, hogy már késő van, mennie kell aludni. Kérte, hogy vigyázzon a férfi magára és csendesen elköszönve letette a telefont. Lassan felsétált a hálószobába és hagyta hogy a selyemkimonó lassan lecsússzon a válláról, a hátáról és a testéről. Így vált le végleg az elmúlt 4 év szörnye róla és lépett be az új élete kapuján, a maga meztelen és gyönyörű mivoltában.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here