Créme Brulée – 1. rész – A kezdetek

A Créme Brulée flancosnak tűnő neve sznob helyet sejtetett. Olyat, ahová nem biztos, hogy csak úgy beesik az ember lánya egy kiadós bevásárlás utáni kávéra. A kis, franciaízű kávézó az egyik belvárosi utca sarkán árválkodott. Futott már más néven is, de valahogy nem sikerült berobbannia a köztudatba. Aztán jött egy új tulaj, aki sokáig élt Párizsban, és úgy érezte, ideje elhinteni a francia életérzés magvait szülővárosában is. Igaz, hogy az nem volt világváros, nem sétáltak minden pillanatban karcsú bokájú nők a puccos kirakatok előtt, mégis biztos volt benne, hogy lesz rá érdeklődés. Igaza lett.

A kör alakú asztalok mellett ívelt lábú és támlájú, bézs színű székek várták az arra járókat. Már a kicsinyke étlap is sikkes és finom volt cirkalmas betűivel. Benn lágy zene szólt, édes-bús sanzonok kúsztak bele a reggelek kapkodós forgatagába.

 
 

A kávézó közepén egy kovácsoltvas keretű üvegpult állt, tele színes macaronnal, croissant-nal és ezer meg ezerféle csábító süteménnyel. Egy biztos: aki ide betért, nem tudott úgy távozni, hogy ne kóstolta volna meg valamelyiket.
Varázsos helynek tűnt. A vendégek hamar rájöttek, hogy az asztalok mellett, finom kávékat szürcsölgetve, rövid időre kiszakadhatnak a világból. Gondjaik messze szállnak egy lágy dallam hátán.

Laura megbabonázva figyelte hívogató bejáratot. Két hete hagyta ott a reklámcéget, mert az kizsigerelte. Nem tudott eleget és jól dolgozni, mert a főnöke egy robot volt, aki valószínűleg nem evett és nem aludt. Legalábbis soha senki nem látta ezen cselekvések közepette. Egy elmaradhatatlan vizes palackkal a kezében szaladgált, kiabált és hisztizett. Három évig bírta azon a helyen. Két héttel ezelőtt egyszer csak felállt a nap közepén. Bedobálta táskájába a kis asztali kütyümütyüit és távozott.

Most meg itt kacérkodik ezzel a kellemesnek tűnő hellyel.  Remélte, hogy a főnök itt nem lesz sem vámpír, sem zombi, hanem csak olyan földi halandó, aki észreveszi, hogy a munkatársai élőlények különböző szükségletekkel. Toporgott egy ideig, de nem tudta, merjen-e próbálkozni. Fikarcnyi tapasztalata sem volt a felszolgálásban. Viszont a hely illett hozzá. Tudta, hogy előző életében francia lány volt. Ezt mondta neki egy látó. Azóta ősszel-tavasszal piros svájci sapkát hordott, ha csak tehette. Hullámos gesztenyeszín haján remekül mutatott. Most is az volt rajta. Talán a sapka jó ómen lesz, gondolta. Ez a hit viccesnek tűnt huszonnyolc évesen.
– Menj csak be, nem harapnak! – szólalt meg mögötte valaki.

Laura hátrafordult és elpirult. Mintha rajtakapták volna valamin.
– Gondoltam – nyögte ki nagy nehezen. – Munkát keresek…
– Akkor meg pláne menj be! – nevetett a srác. – Ha már a hozzáöltöztél a Créme-hez…

Laura zavarba jött. Való igaz. Volt abban valami szokatlan, hogy francia lánynak próbál látszani egy franciás hely előtt cél nélkül.
– Keresnek felszolgálót? – kérdezte meglepetten.
– Noná, hogy keresnek. Örökösen jönnek-mennek a lányok, mert egy idő után egyik sem szeretne megragadni egy biztos helyen.
– Miért? Szörnyű a főnök?
– Inkább úgy mondanám, hogy nem egyszerű. De inkább a változás miatt. Ma már senki nem viseli jól az állandóságot.

Laura elgondolkozva nézte a napbarnított, szikár fiút, akinek hullámos tincsei a szemébe lógtak. Vékony arca a fiatal Alain Delonra emlékeztette. Ki másra? Sokszor még önmagán is mosolyognia kellett, mert az a végtelen naivitás, ami jellemezte, nem e világba való érzésnek tűnt. Akkor is hasonlít Delonra, mondta dacosan önmagának.

Az állandóságot meg szereti. Ahogy a látó mondta: öreg lélek lakik benne.
– Te itt dolgozol? – kérdezte végül.
– Úgyis lehet mondani… – hangzott a nem túl meggyőző válasz. – Nos, nyithatom az ajtót, mademoiselle?
– Oui, monsieur!
– kacagott fel a lány.

Delon kettőt lépett keskeny lépcsőn, és lenyomta a kilincset. Halk nyikorgással tárult ki a mesevilág ajtaja. Meglepően sokan voltak odabenn ezen a délelőtti órán így október közepén.
– Madame Novák! – kiáltotta vidáman a srác. Meghoztam a kincset.

Laura csúnyán pillantott a fiúra. Micsoda szemtelenség ez? Csak bekiabál a levegőbe, és őt pimasz módon kincsnek hívja, mert jött munkát keresni? Hihetetlen, hogy egyesek mit meg nem engednek maguknak, még akkor is, ha pár pillanattal előbb szimpatikusnak tűntek.

Egy elegáns, enyhén molett nő lépett ki fürgén az oszlop takarásából, ahol előzőleg valakivel beszélgetett.
– Jaj, Oliver! Ezerszer figyelmeztettelek, hogy ne hangoskodj idebenn! Ez nem a tanya! – mondta enyhe akcentussal. Az Olivert sem magyarul ejtette ki, inkább olyan raccsolós-franciásan.

A lány modorosnak találta, ám ezért azonnal elszégyellte magát. Már megint ítélkezett, pedig semmit nem tud az egyébként rokonszenvesnek látszó asszonyról.
– Tudom, tudom, Madame Novák, de gondoltam, boldog lesz, ha megtudja, hogy az udvaron hegyekben áll az alföldi tejszín, amire annyira vágyott.
– Te jó ég! Sikerült? – kiáltott lelkesen Madame Novák. – Sejtettem, hogy te meg tudod győzni a gazdát! Imádlak, te széltoló! – és azonnal magához is ölelte a fiút.

Laura majdnem elnevette magát. Ekkora ökröt, mint ő, nem hordott a hátán a föld! Ezen a helyen a kincs nem az ember, hanem pillanatnyilag ki tudja, hány liter tejszín. Ő meg majdnem felöklelte szemével Delont, azaz Olivert. Az isten szerelmére, ideje lenne lehiggadnia. A reklámirodában eltöltött évek kissé szétzilálták az idegeit.
– Bon jour, mademoiselle! Elnézést a közjátékért! – fordult váratlanul a nő Laura felé. – Hová szeretne ülni? Ablak mellé, vagy egy eldugott kis sarokba?

Tekintete tele volt kedvességgel és jó szándékkal. Laura hirtelen mintha rég elveszített anyját látta volna meg benne. Furcsa érzés volt.
– Munkát keresek – mondta csendesen.

Az asszony végigmérte. Tetszett neki a piros sapkás lány, aki szemmel láthatólag idegenül érezte magát a helyen.
– Munkát… – jegyezte meg félhangosan. – És mondja kedves, merrefelé dolgozott eddig?
– Az igazság az, hogy semmiféle tapasztalatom nincs a vendéglátásban.
– Nem szolgált fel? Nem állt a pult mögött?

Laura nemet intett.
– Jöjjön velem – terelte be Madame Novák. – Ne itt tárgyaljuk már meg a dolgokat.

Egy aprócska, bájosan rendetlen irodába vezette, ahol úgy huppant le a székére, hogy az fájdalmasan megnyikordult.
– Kérem, üljön le! – mutatott a faragott régimódi karosszékre.

A lány megigazította apróvirágos szoknyáját, amely olyan volt, mint a francia éjszaka. Játékos és pimasz, majd finoman helyet foglalt.
– Árulja el nekem, mi szél hozta ide?
– Őszintén szólva, magam sem tudom. Egyszerűen vonzott a hely. Aztán jött az a srác és már be is hívott, én meg azt éreztem, nekem itt helyem lenne.

– Mihez ért?
– Szeretem a süteményeket és az embereket.
Madame Novák felnevetett.
– Jaj, drága! Talán hiszi, hogy ez elég?

Laura felsóhajtott. Természetesen tudta a választ, hisz nem volt ostoba. Mégis valami hajtotta a kávézó felé. És ez a valami vagy valaki nem csak a kócos hajú Delon volt, hanem a hangulat, ami belőle áradt. Bár a srác szemére és vidám mosolyára gondolva pláne nem érezte, hogy rossz váltás lenne az itteni munka.
– Igaza van, mégis úgy gondolom, gyorsan beletanulnék mindenbe! Szeretek és tudok is dolgozni! Kitartó vagyok, majd meglátja – sorolta gyorsan, mielőtt még kiteszik a szűrét.
– Vegye csak fel, nem bánja meg! – dugta be a fejét Oliver és a szája sarkában játszó mosolytól Laurának melege lett.
– Úgy látom, van ajánlóleveled! – kacagott fel a főnökasszony.

A lány is elmosolyodott és kedves pillantást küldött a srác felé, de az már el is tűnt.
– Nem bánom, legyen egy próbanapod! De csak azért, mert nagyon emlékeztetsz valakire. Aztán nekem ne törj össze mindent!
– Nem fogok! Ígérem!
–kiáltott fel a lány.
– És azt hiszem, ideje lenne a nevedet is megmondanod, mert nem szólíthatlak piros sapkásnak, vagy mifenének!
– Elnézést, valahogy elfelejtettem bemutatkozni. Egressy Laura vagyok.
– Egressy?
– Igen, apámat nem ismertem, anyukám nevét viselem.

– Úgy…- bólintott Madame Novák. – Nos, kedves Laura, akkor holnap kezdhetsz is. Addig menj, nézz körül, ismerkedj a kávézóval!

Laura szája a füléig szaladt. Sikerült! És ebben nagy szerepe van az ismeretlen jóképű srácnak is! Ebben biztos volt. Ez a nap valami új kezdete lesz, érezte. És ettől még az októberi nap is vigyorogni kezdett a fák sárguló levelei közt.

Következő részek

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here