Csakazértis szerelem, avagy a kényszerkapcsolatok hálójában

Szüleink körében még megszokott volt, hogy huszonéves koruk elején már őrültnek voltak nézve, ha nem voltak házasok, de az elmúlt évtizedekben az egyéni célok érvényesülése, az önmegvalósítás jóval nagyobb teret kapott. Már nem tűnt akkora bajnak ha karriert építesz, vagy ha nem kötöd szorosan az értékedet ahhoz, hogy hűséget esküdtél-e valakinek egy életre. Mármint látszólag.

Mert úgy érzem, hogy megpróbáltuk ezt, megpróbáltuk szeretni magunkat és függetlenebbé válni. Csak elbuktunk. Mintha a mai ember annyira elveszett volna a végtelennek tűnő lehetőségek között, hogy inkább görcsösen, tudatosság nélkül kiválaszt egy valamit vagy valakit, mert az látszólag biztonságot ad.

 
 

Szóval inkább választunk: a csakazértis szerelmet és kapcsolódást, hogy valakiből végre kierőszakoljunk valami kis figyelmet és megerősítést, amiben kényelmesen elevickélhetünk. Választunk, mert a nem választásban ott a bizonytalanság, és a másik embert tökéletes indokként tudjuk felhasználni arra, hogy ne kelljen megtanulnunk egyedül lenni.

Mert kiskorunkban ott az az anyánk vagy apánk, akiket később cumira, valamilyen átmeneti tárgyra cserélünk, majd szinte szünet nélkül megjelennek azok a modern kütyük is, amikkel kompenzálhatunk. Mondjuk bekapcsolhatjuk a tévét, hogy ne halljuk a belső zajt, vagy az okostelefonunk első pittyegésére ugorva várhatjuk a kívánt megerősítést. A kütyük instant fájdalomcsillapítóként működnek, és ráadásul folyamatosan elérhetők számunkra, így nem csoda, hogy nehéz nekik ellenállni, és hogy azt az általános tendenciát láthatjuk, hogy a modern ember érzelmileg nem nő fel, csak a cumit előbb-utóbb lecseréli egy okostelefonra.

A gond az, hogy a lényegi űrt ezek a megoldási kísérletek soha nem lesznek képesek betölteni.

És ugyanígy van a kényszerkapcsolatokkal is. A másik ilyenkor csak egy szükségletbetöltő eszköz, egy fájdalomcsillapító kütyü, akit előhúzhatok azért, hogy ne kelljen szembesülnöm dolgokkal. Mondjuk azzal, hogy egy csomó kapcsolatom vagy fájdalmam nem dolgoztam még fel, hogy nem váltam még le megfelelően a szüleimről a korom ellenére, vagy hogy gyáva vagyok beletenni magamba azt az energiát amivel megvalósíthatnám magam.

Esetleg a másikat használhatom arra is, hogy sok félrement helyzet után bizonyítsam: „látod, nem is én vagyok elviselhetetlen, nincs velem semmi gond, hiszen itt van egy ember, aki kibírja ezt”.
Az is lehet a motivációm, hogy rettegek az újrakezdéstől, mert „mi van, ha nem lesz jobb”, hiszen az ismerős rossz sokszor kényelmesebb, mint az, ami ismeretlen. Lehet a másik eszköz arra is, hogy megmutassam a társadalomnak, hogy van egy olyan ember aki szeret engem, tehát „van helyem a világban”, vagyis „értékes vagyok”, ami ebben a funkciójában már nem is tér el annyira attól, amiért anyagi javakat halmozunk fel, vagy a sikert és elismerést hajszoljuk.

Aztán ott a másik oldal is, aki bár nem ragad bele egy kapcsolatba, de beleragad a kapcsolatnélküliségbe. Az az ember, akit csak az egyéjszakák és se veled, se nélküled jellemez. Aki évek óta ugyanazon az emberen van megakadva, mégsem kerül sem közelebb a másikhoz, sem távolabb tőle. Vagy aki mindig fellángol, de újra és újra ugyanolyan tiszavirágéletűek ezek a kapcsolatok.

Ez a két típus azonban nagyon hasonló szorongásra vezethető vissza. Mert ha én foggal-körömmel ragaszkodom valakihez, aki abszolút nem illik hozzám, az éppen olyan hibás, mint elutasítani magamtól mindenféle kötődést. Mert mindkettőben megkímélhetem magam az egyenrangú, valódi intimitáson és két teljes emberen alapuló kapcsolatok csodájától és egyben kockázatától. És ráadásul mindkettőben elkerülöm mindazt a tapasztalást is, ami a személyiségem csiszolódásához vezethetne. Ami által ránézhetnék arra, hogy az életem ismétlődő mintázataiból mi az én felelősségem, és hosszútávon tényleg jobb emberré, jobb partnerré válhatnék.

Egy olyan ember által visszautasítva lenni soha nem fáj annyira, akiről valahol mélyen tudom, hogy annyira nem is számít nekem. És akkor is megkímélhetem magam az elhagyatottság fájdalmától, ha inkább már az elején szabotálok mindenféle kapcsolódást.

De vajon miféle élet a csakazértis szerelmek és csakazértis egyedüllétek hálójában lenni?

És vajon mennyivel járnék jobban, ha végre elengedném a görcsös ragaszkodást a dolgokhoz, és elkezdeném élvezni azt, ami abban a pillanatban van? Milyen lenne újra nem hazudni magamnak, és nem beleerőszakolni magam valamibe, ami már az elején sántít? Milyen lenne felelősséget vállalnom azért, hogy ha valamibe újra és újra belefutok, akkor lehet, hogy ez az egész nem is a másikról, hanem a saját fájdalmaim ismétléséről szól? Milyen lenne megadni a partneremnek azt a szabadságot, hogy ne a hiányosságaim visszhangja legyen, hanem az, aki?

fotó: Pinterest

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus, az MTA-ELTE Lendület Adaptáció Kutatócsoport tagja. Odavagyok az emberi kapcsolatok mélységének tanulmányozásért, és azért, hogy a világ egy szeretetteljes, és örömteli hely lehessen mindenki számára.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here