„De akkor még nem tudtam, hogy a felépülés sokkal összetettebb és keményebb, mint maga a szakítás.„

Egy nárcisztikus túlélő őszinte sorai

 
 

Sötétség marja már az eget, a szél nem kíméli a fákat, bokrokat, embereket, hiába, itt az ősz újra. Bámulok a kocsiablakon kifelé. A napi őrület, amit munkának, tömegközlekedésnek, és amúgy a napi rutinnak hívnak, kiszívta az agyam és a lelkem. Fásult lélegző zombivá teremt a nap végére, így próbálom rávenni magam, hogy nem kell már a boltnál megállni, jó lesz a hideg vacsora ma estére. Nem sokáig tart a győzködés. Egy pár halad el a kocsim mellett, fázósan összebújnak, a fiú valamit a lány nyakába súg, vagy lehet csak az orrát szerette volna felmelegíteni, de a lányt nem érdekli az indok, gyors puszit dob a fiú arcára és nevet. Boldogok. Látszik, sugárzik róluk. Keresem-kutatom az agyamban az utolsó emlékemet arról, amikor én voltam ilyen.

Nyolc hónapja vagyok tiszta. Tiszta egy nárcisztikus kapcsolattól, egy mérgező, elsorvasztani képes őrülettől.
Azt gondoltam akkor, amikor vége lett, hogy ha ezt túlélem, akkor utána már bármit. Akkor én ott a szakításra gondoltam, a hiányára, a megmagyarázhatatlan ok – okozat helyzetekre, a mindent elsöprő önbizalomhiányra, az önvádra és önmarcangolásra. De akkor még nem tudtam, hogy a felépülés sokkal összetettebb és keményebb, mint maga a szakítás. 

Amikor kikerülsz ebből az őrületből, amiben évekig benne voltál, és a végére, már úgy néztél ki, mint egy csontsovány ló, aki bent ragad a lápban vagy mocsárban, és már csak a feje látszik ki, de az utolsó erejével valahogy kimászik, és a parton összerogyva a lóbőrbe bújtatott csontváz küzd azért, hogy túlélje, nos akkor még csak az első, de valójában nagy lépést tetted meg.

Mert visszanézve az a mocsár nem is tűnik mocsárnak, csak egy gyönyörű rétnek, virágzó és zöldellő növényekkel, ami egy szép kis paripa számára kecsegtet minden fajta élvezettel, zamatos falatokkal és boldogsággal. De a felszín alatt ott a végzete, a gyilkos mivolta, hogy fogva ejtsen és addig tartson amíg csak tud, amíg minden életerődet kiszívta és magatehetetlenül a mélyére nem süllyedsz. Mert mire rájössz, hogy hova sétáltál be, hol lépkedsz kecsesen és erőtől duzzadva, a boldogság tiszta mámorában, addigra már a lábaid a ragacsos mélybe süllyednek, és húznak lefele menthetetlenül. Tudtad, hogy minél jobban kapálózol, annál jobban elsüllyedsz? Tudtad, hogy ilyenkor nincs más menekülés, mint egyetlen jól irányzott mozdulattal elkapni valamit és mászni, kúszni, húzni kifele magad, majd vissza se nézni és minél távolabb kerülni ettől a pokoltól? Mert a mocsár az mocsár marad. Alapvető lénye nem változik, a viszonya a vele kapcsolatba kerülő tárgyakkal, élőlényekkel szintén nem.

De térjünk vissza arra a pontra, hogy kikászálódtál a mocsárból, kikecmeregtél az utolsó leheleteddel a nárcisztikus kapcsolatodból. Ott állsz, önbizalom nélkül, teljesen összezavarodva, mint egy drogos rácsavarodva a lelki bántalmazásra és a kontrollra amit veled műveltek, és a hirtelen tátongó űrrel, hogy most hogyan tovább.

Hónapokon, sőt talán éveken keresztül hozzá lettél szoktatva ahhoz, hogy  kételkedj magadban, hogy nem vagy elég erős, hogy talpon maradj, hogy a TE igényeid nem fontosak, hogy mindennel el kell számolj és a TE életed a beáldozható a másikéval szemben.

És akkor, amikor egyedül maradsz ezekkel a pusztító évekkel már a hátad mögött, akkor indul a körhinta, amikor minden egyes történést újra és újra átveszel, újra és újra végig gondolsz, és mint valami kirakós kezd összeállni a kép, hogy mi is történt valójában. Hogy hol vert át, hol bántott, hol alázott meg és gyűrt a padlóra, miként szedte, cincálta darabokra a lényed.
Ezek hosszú hetek és hosszú hónapok. És ha szerencséd van, nem nyúl utánad, nem akarja visszaszerezni a kis játékszerét, nem kezdi el újra a reményt keltető szavakat suttogni vagy megüzenni számodra, hogy újra összezavarjanak, és a hiú ábránd csíráját újra elültesse a lelkedben. Ha szerencséd van, hagy elmenni, mert új játékszert talált. Persze TE ezt nem tartod szerencsének, és őrjítő a tudat és a gondolat, hogy még mindig vágysz az ölelésre, amit igazából soha nem kaptál meg, még mindig vágysz arra a kötődésre, arra a feltétel nélküli szeretetre amire csak Te voltál képes, ő nem. Hasad a lelked, mert tudod, hogy menekülnöd kell, de az éned egy része még mindig sikít utána és vágyik rá, mert annyira tökéletes volt minden, annyira álomszerűnek indult az elején, és annyi mindent terveztél Vele. És annyira nehéz most elhinni, hogy nem létezett, nem volt valóság, csak egy délibáb volt az egész.  De telnek a hetek és a hónapok és ha képes vagy elzárkózni, falat húzni, és csak arra koncentrálni, hogy tovább lépj, akkor sikerülhet!
Mert aki azt gondolja, hogy majd a hiányodtól magához tér és megváltozik, az elveszett, annak nincs esélye. Nem képesek az empátiára, arra, hogy változzanak másért. Így arra várni, hogy majd másképp lesz, teljesen felesleges. Aki ebben bízva visszafordul, az visszakerül a mocsárba, és rossz hírem van, még mélyebbre süllyed. Ahonnan még nehezebb a kiszállás.
De tételezzük fel, hogy tartod az irányt, és mész, és nem nézel hátra, forog az óriáskerék, őrlöd a történetet, az eseményeket, igyekszel megérteni mi történt, mi is volt ez az ámokfutás. Utána kérdezel és olvasol, meghallgatsz szakértőket, pszichológusokat és terápiás tanácsadókat, és kezd kitisztulni a kép. És rájössz, hogy nem vagy egyedül. Nem csak TE sétáltál be a csapdába, vannak rajtad kívül mások is, akik értik, ha elmeséled a történetedet és nem néznek hülyének hogy jesszus mekkora lúzer vagy! Nem. Van, aki érti a vívódást, ezt a morbid szimbiózist, a történetek mögötti valóságot.

És akkor egy kicsit jobb, mert rájössz hogy nem VELED van a hiba. Nem TE vagy az, aki rosszul van bekötve, NEKED még van esélyed egy boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatra ha ezen egyszer túljutsz.

Neki nincs. Ő csak a lelki roncsokat gyártja és hagyja maga után. És közben ő sem boldog, de alapvető lényén nem tud változtatni és nem is akar.
De ha képes vagy ezt felismerni, akkor már tényleg nagyon jó úton haladsz! Kezdesz nyitni a világra, és esetleg egy új kapcsolatra, ami első körben rémisztő és unalmas.
Igen, unalmas. Mert nem ehhez vagy szokva. Te ahhoz, hogy 2 naponta éled meg a szakítás és a kibékülés érzelmi hullámvasútját, amikor minden nap, minden óra valamilyen lelki frusztrációban telik. Ahol hol a félelem, hol a szerelem, hol a csalódottság, hol a pánik táncol a lelkedben, és ez mind doppingol, mind extázisban tart. Hogy folyamatosan készenlétben éled a napjaid az óráid, hogy nincs egy perc nyugalmad sem, mert folyamatosan szolgálsz valakit, ezzel elhitetve magaddal, hogy szükség van rád, szüksége van rád.
És amikor csak jön valaki, aki kíváncsi rád, akit érdekel (valóban érdekel) hogy vagy, mi történik veled, aki kedves és segítőkész, aki nem tart félelemben, aki nem veszi el az önbizalmadat és nem soroz az intrikákkal akár nyíltan, akár bújtatva, nos az első pillanatban az unalmas. Már rég elfelejtetted milyen is az, amikor nyugalom van, amikor nem kell attól tartanod, hogy valamit már megint rosszul csinálsz, nem vagy elég jó, elég szép, elég szórakoztató, amikor félsz minden kihívástól mert úgy is magad maradsz vele, nem segít senki. És olyan fura, hogy minden úgy van ahogy mondják, az történik, amit ígérnek, és ott vannak, amikor szükség van rá. Nem bántanak és nem hagynak magadra a szükség óráiban.

Hozzá kell szokj a jó érintéséhez. A lelked simogatásához. Úgy, mint egy kivert kutya, aki fél az emberi érintéstől. Hozzá kell hogy szokj a csendhez, és a nyugalomhoz, a bizalomhoz, és a feltétel nélküli szeretethez.

És ez idő. De hagyj magadnak időt és bízz magadban. Mert megéri. Mert ha egyszer hagytad magad bántani, akkor tartozol magadnak, és csakis kizárólag magadnak annyival, hogy hagyod magadat szeretni. Mert a paripa ott van még legbelül, aki újra száguldani akar a réten boldogan és mámorítóan, és már tudja, hogy merre van a mocsár és milyen annak az érintése, amit már messzire el akar kerülni. Mert ő akarja, és nem a mocsár.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here