Egy nyuszilány húsvétja – Majoros Hajnalka tollából

Gyerekkoromban húsvétkor mindig vidékre utaztunk a mamáékhoz, keresztszüleimhez, unokatesóimhoz.
Ilyenkor pár nappal az utazás előtt, már annyira be voltam zsongva, hogy találkozhatok az unokatesóimmal, hogy mindenkinek készítettem valami kis ajándékot. Ez általában valamilyen rajz volt – többnyire nyuszira emlékeztető figurával – de a tuti felismerhetőségért teleraktam mindenféle húsvéti matricákkal.
Alig vártam az utazás napját, hogy végre velük lehessek, mert majdnem 400 km-re laktak tőlünk, ezért évente egyszer, – nagy ritkán kétszer – találkoztam velük. Ez ma már nem távolság, de akkor még úgy készültek a szüleink, mintha a Földet terveztük volna megkerülni, de legalábbis Amerikáig repülnénk.

 
 

Első nap csak azzal voltunk elfoglalva, hogy mindenki elmesélte kivel mi történt abban a röpke fél évben, amíg nem találkoztunk, aztán másnap indulhatott a móka, vagyis az “igazi vidéki” locsolkodás.
Keresztapukámnak köszönhetően reggel már a fejemen egy vödör vízzel keltem, mert míg mások szép versekkel indítanak, és esetleg még a kérdést is felteszik, hogy “szabad-e locsolni?”, addig neki ez volt a hagyománya. A többiek pedig lelkesen követték ezt a szokását, amitől fél óra múlva már jobban hasonlítottam a kislányra a Körből, mint egy harmatos rózsára.
Így árvízkárosultként gyors hajszárítással indult a nap, majd felvettem a “szép” ruhámat, és vártam a többi locsolót.
Az elején nagyon lelkesen osztogattam a festett tojásokat, de rá kellett jönnöm, egy egész falu összes férfi lakossága jön locsolni.
A kezdeti lelkesedésem a hajamon lévő pacsulik számának növekedésével arányosan csökkent.  Mivel el akartam kerülni, hogy a nyuszit kis rókával ünnepeljem, a rejtőzködési technikámat egy tengerészgyalogos szintjére fejlesztettem.
Megvártam, amíg tiszta lett a levegő, – mármint a locsolóktól, mert a szagok, napok után is az orromban maradtak -, és elindultam a mamámhoz, aki pár sarokra lakott, a keresztszüleimtől.
Útközben aztán megtörtént az  életem legkalandosabb locsolós élménye!
Miközben mit sem sejtve sétálgattam mama háza felé, egyszer csak egy autó ablakából telibe locsoltak szódásszifonnal. A locsoló vers elmaradt, meg a kölni szag is, helyette ismét eláztam, de nem bántam, mert ezt az élményt, azóta is mindenkinek mesélem.
A locsolkodást később sem szerettem meg, rengeteget bujkáltam a szobában, hogy ne keljen a “büdös” kölnik szagát napokig magamon elviselnem, de a locsolás ilyen speciális formája, annyira meglepett, hogy örök élmény maradt.

Természetesen a fiaim születésével, ez is megváltozott, leginkább azért, mert már nem vidéken tartottuk. Kicsit furcsa volt, hogy nem csöngetnek két percenként, hogy meglocsoljanak, de ezt egy cseppet sem bánom.

A fiúkkal húsvétkor tojást festünk, díszítünk, és már az ő unokatesóikat hívjuk meg, és játszanak “tojáskereső” versenyt.
Idén már elég nagyok mindketten, ahhoz, hogy verset mondjanak, és a barátokat, családtagokat meglocsolják.
Természetesen azzal a finom illattal, amit én választok nekik 🙂
Azon pedig minden évben elgondolkozom, hogy hozzak-e nekik egy kis nyuszit, amit aztán persze meg is tartanánk, és nagyon szeretnénk,  de erről eddig mindig lebeszéltem magam. Azt hiszem most is le fogom.
Addig is a barátaink nyusziját szeretgetjük.

 

 

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here