„Egyszer szeret, egyszer nem” – A borderline személyiségzavar nyomában

Egyszer a csillagokat is lehozná az égről, de ha valami hirtelen változik, akkor azt érezteti veled, hogy te vagy a legszörnyűbb ember a világon. Valahogy úgy érzed, hogy nála sosem tudhatod, hogy mire számíthatsz, gyakran indokolatlanul dühösen vagy érzelmesen reagál egy számodra jelentéktelen helyzetre, a másik pillanatban pedig a nyugalom szigete neked. Bármit is teszel, valahogy nem igazán tud bízni benned, de úgy érzed, hogyha te nem lennél neki, akkor nem lenne képes nélküled létezni, ezért lényegében az egész kapcsolat egy sakk-matt helyzet…

Ha a fentiek közül ismerősnek hangzanak állítások, akkor könnyedén lehet, hogy nem egyszerűen egy furcsa kapcsolódásba, hanem egy olyan patológiába, pszichológiai zavarba futottál, amivel az emberek igen magas százaléka, illetve maga József Attila is jellemezhető volt.

 
 

És bár az elmúlt időben divattá vált ráhúzni valakire, akihez nem jó kapcsolódni, aki „nem jó hozzánk”, hogy biztosan nárcisztikus, a pszichológiai zavarok tárháza ennél mégis sokkal szélesebb, és felismerni különböző rendellenességeket fontos lehet abban, hogy könnyedebben megértsük mások viselkedését, és ha úgy ítéljük, akár időben kiléphessünk a helyzetből. De miről is szól ez az egyelőre nem túl ismert, ám annál gyakoribb személyiségzavar, a borderline?

„Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
bárányganéj a havon.” – írja József Attila a Klárisok című versében, és valahogy ebben a kettősségben benne van a borderline működés egy alapvető tényezője: mintha a világ az ő szemében kettősségekben, fekete-fehérben létezne. Valami nagyon jó, vagy nagyon nem jó, te éppen a legcsodálatosabb szerelem/ barát / munkatárs vagy számára, vagy a következő pillanatban egy megvetendő alak.

„A borderline személyiség esetében az egyetlen dolog, ami stabil, az instabilitás” – mondja Németh Attila pszichiáter, ez a kettősség pedig abból gyökerezik, hogy alapvetően egy ezen személyiségzavarral rendelkező személynek nehezére esik helyzettől független, stabil képet fenntartania nem csak másokról, de önmagáról is.

Éppen ezért szinte bármi lehet, ami éppen kizökkenti az egyensúlyából, és elindítja egy olyan érzelmi hullámvasúton, aminek nemcsak önmaga, de általában a környezete is megissza a levét. Mintha mindig csak a másik általi visszajelzéseken, a helyzeteken keresztül tudná meghatározni magát, ezzel pedig egy-egy másnak aprónak tűnő esemény is heves indulati, érzelmi kitöréseket, reakciókat válthat ki.

A zavar egy másik fontos tényezője, hogy a személy végtelenül retteg attól, hogy elhagyják, hogy a szeretett személy egyszer csak megszűnik biztonságos támaszként, kötődési pontként szolgálni. Ezért ennek elkerülésére rengeteg eszközhöz folyamodik a féltékenységi kitöréseken és a másikat kontrolláló törekvéseken, vagy éppen a hirtelen távolságtartó cselekedeteken át.

Például egy olyan személy, aki retteg attól, hogy elhagyják – vagyis nem rendelkezik biztonságos kötődéssel, egy belső képpel arról, hogy a szeretett személy nélkül is teljes életet tud élni – elképzelhető, hogy a másik „eltávolodásának” legkisebb jelére is még nagyobb érzelmi- vagy fizikális távolságtartással, bagatellizálással, vagy akár megcsalással reagál. Mintha igyekezne fenntartani egy B opciót, mert akkor nem szükséges megélni azt a kiszolgáltatottságot, hogy egyedül maradhat.

Miközben ugyanattól a személytől más időben jelen lehetnek az olyan törekvések, mely a kapcsolat kétségbeesett fenntartását szolgálják, és egy egészségtelen függőségre utalnak: ha egy borderline személlyel van dolgunk, sokszor azt érezhetjük, vagy azt éreztethetik velünk, hogy mi vagyunk az egyetlen valódi támasz számunkra, és ha mi nem lennénk nekik, akár kárt is tennének magunkban.

Na de mitől válik ilyenné egy borderline személyiségzavaros személy viselkedése, milyen lehet az érzelmi világa?

„Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.”
és
„Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bujtam volna, nem lehet –
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.” – írja József Attila a Nagyon fáj és Gyermekké tettél című verseiben arról a kiszolgáltatottságról, amelyet egy ezen problémával rendelkező személy a kapcsolódásaiban átél, és az üresség érzésről, mely az intimitás iránti törekvések ellenére is oly gyakran megjelenik náluk.

És valóban, bár egy borderline személyiségzavarral élő személy viselkedése sokszor „indokolatlannak”, vagy túlzottan drámainak, manipulatívnak tűnhet, a hátterében – a többi patológiához és személyiségzavarhoz hasonlóan – általában komoly gyermekkori elhanyagoltság, traumák kapcsolhatók, amelyek megnövekedett szorongáshoz, és igen gyakran akár öngyilkossági késztetéshez is vezethetnek.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy ha egy kapcsolódásunkban felfedezzük ezen jegyeket, akkor vegyük fel a segítő szerepét, és próbáljuk megmenteni az illetőt – egyáltalán azt sem jelenti, hogy a mi felelősségünk lenne egyáltalán maradni a helyzetben.

De ha tudunk ezen zavar létezéséről, azzal segíthetünk ezt minél hamarabb azonosítani, elfogadhatóbban szemlélni az adott ember viselkedését, illetve segítséget biztosítani, ajánlani az adott egyén számára – legyünk a zavarban szenvedők akár mi, megfelelő terápiával komoly változások elérhetőek.

Szerző: Csirmaz Luca Viselkedéselemző, tréner, leendő klinikai- és egészségpszichológus, az ELTE pszichológus-hallgatója

Ezt olvastad már? “Soha nem az kell, ami van.” A testi-, lelki hűtlenség lélektana

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here