Éjjel boldog vagyok. Repülök és látom a felhők feletti eget. Ne kérdezd hogyan! Persze, már nem kérdezheted. Nappal lézengek egy furcsa űrben és olykor mosolygom is. Hallom, hogy összesúgnak mögöttem meglepetten, hiszen csak nemrég mentél el. Alig hatvankét napja. Én azóta hatvankétszer haltam meg nappal, de éjszakánként újra veled vagyok.
Különös dolog az álom, mert nem tudom befolyásolni, és mégis szabaddá tesz. Hozzád szállok, bár sose talállak meg, mégis velem vagy. Erről még nem mertem senkinek sem mesélni, mert a halált nem szívesen emlegeti senki. Alig várják, hogy minden körülötte lévő undok esemény lezajlódjon, ezen a temetést és a tort értem, amelyen mindenki kötelezően szomorú, de ahogy kilép az ajtón, beleszippant a levegőbe és arra gondol, ő halhatatlan.
Én is sokáig így voltam ezzel. Emlékszel, pontosan így menekültünk ki dédapád házából, és már a küszöbön kiszakadt belőlünk a megkönnyebbült nevetés. Nem azért, mert tiszteletlenek voltunk, egyszerűen örültünk, hogy mi még itt vagyunk. Mennyire fiatalok voltunk! Épphogy elkezdtük a közös életet, amelyben mi mindent máshogy akartunk, mint a szüleink.
Úgy hiszem, mi jól szerettük egymást. Vagy legalábbis jobban, mint ők. Meg is botránkoztak rajtunk, amikor mi ölelve léptük át a küszöböt, és kijelentettük, hogy sokáig nem akarunk gyereket, mert mi egymást szeretjük a legjobban a világon. Anyád szeretetét akkor egy csapásra elveszítettem, mert az ördögöt látta bennem. Te rám nevettél, és bólogattál, miközben szüleid sápadtan egymásra néztek.
És mi tényleg jó ideig megvoltunk egymásnak, és úgy éltük napjaink, hogy legyenek emlékeink erről a szerelemről. Nem, nem tettünk semmi különlegeset, de ültünk a kerti padon órákon át, és beszélgettünk. Néztük a csillagokat, de neked beállt a nyakad, így arra kellett pazarolni egy kívánságot, hogy rendbe jöjj. Pedig azon az estén alig hullott pár. Elmentünk a tóhoz, és hosszú várakozás után a horgodra akadt életed legnagyobb harcsája, de rosszul nyúltál hozzá, erre megharapott. Aztán a konyha is majdnem leégett, mert a sütőben felejtettem a húst, amikor málnát szedtünk a kert végében órákon át. Ugye, mennyire egyszerű dolgok voltak ezek?
Már tudom, hogy csak így lehetett igazán szeretni. Persze megváltozott minden, amikor megjöttek a gyerekek, de vártuk, akartuk őket, csak hiányzott az a cinkos egymásra kacsintós nyár, amelyben nemrég volt részünk.
Tizenöt év! Ennyi jutott nekünk és nem tudom, volt- e olyan pillanata, amit nem élveztem. Haragudni persze haragudtam, főleg egyszer, amikor hajnalban értél csak haza részegen, csak a szemedre nem haragudtam, mert majd felfalt, mégis ágyba parancsoltalak két hányás után.
Igen, voltak vitáink, és voltak keserű perceink is, de nélküled én nem lennék az, aki. Boldog vagyok, mert te voltál nekem. Boldog, de csak éjjel, amikor úgy álmodom, hogy nem tudom, hogy az az álom nem valódi. Reggel gyakran ébredek mosolyogva, bár a szívem szétmorzsálódott az elmúlt hónapok alatt. Ezek a morzsák már sose állnak össze életünk kovászává, mert közös kenyeret mi nem süthetünk.
A legnagyobb döbbenet a miérten túl, az a semmi. Az a lyuk az időben, ami utánad maradt. Még néha látlak befordulni az utcánkba, vagy árnyékod elsuhan a kerti csap mellett, de a rés, amit hagytál magad után, befoltozhatatlan. Az idő szőnyegén tátong, és az emlékcérnák nem elég erősek egy ilyen művelethez. Tűm is kicsorbult. Nem lesz belőled nagy vászon, de én mindig tudni fogom, hogy te voltál az az ember, aki életem patchwork terítőjére szerelmet hímeztél. Én nem értem azt a valakit odafenn, aki eljátszik velünk, miért akarja, hogy csak körülötte legyenek jó emberek? Arra vajon miért nem gondol, hogy azoknak is fontos vagy, akiket itt hagytál?
Azon a napon, amikor az orvos kimondta a szót, nem történt semmi. Ültünk, egymásra néztünk és te megrántottad a vállad. Annyit mondtál, a te életedbe nem fér bele a halál. Majdnem elnevettem magam, hisz vicces voltál, mint mindig. Az orvos meghökkent és úgy nézett rád, mintha bolond volnál, de én tudtam, hogy te nekem akarod könnyebbé tenni a pillanatokat. Vajon honnan jön a rák, amely szétrágta inas testedet? Vajon miért nem hagyta, hogy még sokáig az enyém legyél?
Haragudtam rád a nyugalmadért és türelmedért, mert én nem voltam ennyire erős és bátor.
Ma már tudom, te sem, de mégis végigcsináltad, mert nem tehettél mást. Fantasztikus ember vagy! Nem beszélek rólad múlt időben! Te nekem mindig a jelen leszel. Tudom, hogy eljön az az idő, amikor nappal is boldog leszek, mert te ott leszel nekem. Ne hidd, hogy bolond vagyok, csupán hiszek a kettőnk közti erős szövetségben. Te akkor is velem leszel, ha már hangod is elhalványul bennem. Sose lesz ez másképp, nem tud máshogyan alakulni.
Liza barátnőm azt mondja, egyszer talán valaki a helyedre lép, és lesz egy másik életem. Lehet, talán. De ebben a földi létben én mindig a te párod leszek, csak megengedem valakinek, hogy befurakodjon melléd a szívem polcára.
Már majdnem éjfél van. Most nem gondolok tovább rád, inkább lefekszem, hátha találkozunk miközben repülök szárnyak nélkül hozzád.
fotó: Pinterest
