Gumicsizma Martini- 2. RÉSZ

 

 
 

Az első részt ide kattintva olvashatod.

 

Lemerevedve álltunk egymással szemben. Fújtattam egyet.

– Az égvilágon semmi nem változik bárki is az, te takarodsz innen! – szóltam Gerihez, és hatalmas léptekkel elvonultam mellettem az előszobába.

Kinyitottam a bejárati ajtót.

Nelli állt ott, kezében a kistáskájával, körülötte pedig két kerekes bőrönddel.

– Szia! Rosszkor jöttem? Nem zavarok? Képzeld valaki ruhát dobál az utcára! Second hand akció szenteste éjszakáján?

– Szia – köszöntem vissza – én akciózom ki Geri ruháit. És őt magát is. Gyere beljebb! Majd elmeséled mit keresel itt karácsony hajnalban. Menj be, ülj le, és meg ne szólalj.

Nelli a két bőröndöt maga után vonszolva átbotorkált a küszöbön egészen a szobáig.

– Hello, szépségem! – vigyorgott rá Geri – Kérlek, segíts ezt a nőt meggyőzni arról, hogy most nekünk nem veszekedni kéne, hanem ünnepelni! Mindjárt hozok valami innivalót!

– Nem hozol te semmit! – léptem hozzá, és néztem az arcába meglehetősen közelről – Hanem most azonnal eltakarodsz innen, elhúzol a bánatba, felszívódsz egy életre! Látni se akarlak többet! Megértetted?

Nelli kávéscsészealjnyi szemeket meresztve ült az ágy szélén, és egyetlen hang nélkül nézte a közjátékot.

– Na de édesem – próbálkozott Geri, ám a hátának támasztottam a kezem, és kitoltam a bejárati ajtóig, amely nyitva maradt Nelli után. Határozott mozdulattal kilöktem a lépcsőházba. Döngve csapódott be az ajtó mögötte. Összedörzsöltem a kezem.

– Na ezzel is megvolnánk -szóltam, és visszamentem a szobába, tátott szájjal bámuló barátnőmhöz.

– Most te jössz bogaram. Mi ez a látogatás bőröndöstől szenteste éjszakáján? – kérdeztem, és leültem mellé a kanapéra.

Nelli csak nézett rám hatalmas zöld szemeivel, majd hüppögni kezdett, és ömleni kezdett belőle a szó.

– Az úgy volt, szívem, hogy én ma éjjel úgy döntöttem, nem bírom tovább! Nem volt elég, hogy az egész őszöm azzal telt, hogy bíróságra jártam wellness fürdők helyett, ez a szemét a nőjét is hazacipelte karácsonyra, mondván, ünnepeljünk hármasban! Hiába ajánlotta fel, hogy a válás után lakjak nála, nem kell anyámékhoz hazamennem, ezt a megaláztatást nem bírom elviselni! Idestova izé…mindegy is, hogy mennyi leszek, megértem hogy fiatalabb pipire cserélt! Én mindent megtettem, hogy jó karban tartsam magam, de ez a felfújt paprikajancsi nem bírt a vérével! Beleegyeztem, hogy maradok nála, mert a procc társasága ne szólja meg, hogy a volt feleségét nem tudja eltartani! De ezt már nem tűröm el, hogy szentestére hazarángasson egy kis pipit, és nézzem hogy nyalják-falják egymást az asztalnál! Annak a nőnek akkora nyelve van, hogy Iván majd megfulladt a mandulavizit alatt! Nem és nem! Nem tűrök tovább! Hiába a bőrgarnitúra, meg a sportautó, ezt a megaláztatást nem bírom elviselni! Egy asztalhoz ülni ezzel a kis…ezzel a … – és Nelli olyan zokogásba tört ki, hogy a holtak ijedtükben felültek a temetőben.

Tudtam hogy Nelli szerette Ivánt. Nem a bőrgarnitúra fájt neki, nem a külföldi nyaralások. Tényleg megviselte a válás.

– Szóval – szólalt meg a zsebkendője mögül Nelli miután kitrombitálta magát – úgy döntöttem, hogy én ezt nem tűröm tovább, se a többi macát, akit hazahord majd. Anyámékhoz nem akartam menni, és rajtad kívül senkihez sem fordulhattam. A gazdag barátaink pedig úgysem értették volna meg ezt, így aztán azt gondoltam, talán te befogadsz éjszakára. Drágám…neked vérzik a szád, tudsz róla? – kérdezte, és hatalmas szempilláival verdesve fixírozni kezdte az állam.

Néhány éve ismertem meg Nellit, a felső tízezer életéről írtam egy cikksorozatot. Iván volt az interjúalanyom, Nellivel pedig gyorsan összebarátkoztunk. Édesen ostoba, kedves, egyszerű észjárású, nagyon szép nő volt. Hosszú, hátközépig érő, szőke haja volt, nagy zöld szemei, vékonyka alakján minden jól állt. Tulajdonképpen semmi közös nem volt bennünk, mégis barátság lett kettőnk fura kapcsolatából.

Most pedig a nappalimban ült, fekete karikásra bőgött szemmel, elfolyt szemfestéke horrorisztikussá tette a látványát.

Ezt megkoronázandó, fehér pólómra borulva sírdogált tovább, hatalmas szürke amőbamintát zokogva a világos ruhaneműre.

– Sebaj szívem – mondtam neki a haját simogatva – egy hely felszabadult, elférünk. Már ameddig itt lakunk. Mert én nem akarok sokáig itt maradni. Sőt meglehet, a városból is elköltözöm. Te nem szoktad úgy érezni, hogy legszívesebben kifutnál olykor a világból, hogy nyugtod legyen?

– Ó, dehogynem! – mondta Nelli – néha, ha Iván partyt adott,  elfogyott a whisky vagy a lazac, és a vendégek tűvé tették az asztalokat harapnivaló után, sokszor gondoltam azt, na most szégyenemben világgá futok!

– Nem ilyesmire gondoltam. Hanem arra, amikor azt érzed, valahogy nem a helyeden vagy. Valami vagy túl sok, vagy túl kevés az életedben.

– Ja…- meresztette ki a szemeit Nelli – olyan még nem volt velem. De hogy itt hagyni Budapestet? Ha nem laknék itt, hogy járnék szépségszalonban, meg a pszihiáteremhez? Meséltem már, hogy orvoshoz járok? Tudod a válás annyira tönkretette az idegeimet, hogy pánikbeteg lettem! Elég súlyos a helyzet. Amikor Iván felidegesít, vagy valami miatt elkeseredem, rám tör a roham. És elkezdek vetkőzni. Úgy érzem olyankor, hogy megfulladok, a ruháim elkezdenek a testemen összemenni. Ne nézz rám így, nem vagyok zártosztályos eset, csak vigyáznom kell, mert eléggé megbotránkoztató a dolog, ha nyilvános helyen tör rám. Megesett, hogy a szupermarketben tört rám, felidegesedtem a pénztáros pökhendiségén. Hatalmas biztonsági emberek rángattak be az irodába, és felhívták Ivánt. Nagyon mérges volt, amikor értem jött.

Akkor döntöttem úgy, hogy orvoshoz fordulok. Ha itt hagynám a várost, hogy járnék kezelésre?

Ez az információ új volt a számomra. Jó néhány hét eltelt azóta, hogy Nellivel utoljára beszéltem. Tudtam hogy a pánikbetegség kezelést igényel, de ezen vállfajáról, hogy vetkőzéssel járna együtt, még nem hallottam.

– Én azt mondom, hogy neked is, és nekem is környezetváltozásra van szükségünk – szóltam Nellihez – most pedig felbontunk egy üveg Martinit, elszürcsölünk belőle egy pohárral, aztán lefekszünk aludni. Holnap reggel már más fényben látjuk a világot. Azzal kicsattogtam az előszobába, a felsorakozott üvegek közül kiemeltem egy Martinis flaskát, és bevittem a szobába. Kikapcsoltam az üvöltve csörgő telefont, amelynek kijelzőjén Geri neve villogott, becsuktam az ablakot, mert exem megállás nélkül üvöltözött a ház előtt, még a redőnyt is leeresztettem.

Geri egy ideig kaviccsal, hógolyóval dobálta, majd elunva egy közeli tiszafához tántorgott, levizelte, és elkotródott.

Másnap késő délelőtt ébredtünk. Egymásnak döntött háttal aludtunk el a kanapén.

Az ablakhoz csoszogtam, és sarkig tártam. Az áporodott levegő vastag sávban kúszott ki rajta, helyet adva a hideg fuvallatnak. Megrázkódtam a hűvös légáramlattól. Szemhéjam résén keresztül megpillantottam a tegnap esti hadakozás maradványait. A frissen esett hóban itt-ott felcsillantak Geri cd-inek maradványai, apró plasztikszilánkok szikráztak a délelőtti napsütésben. Szürke és fekete zoknik hevertek szanaszét.

Egy lódenkabátos csavargó éppen Geri jamaicai színekben pompázó sapkáját próbálta fel, keresve, hol talál rajta fogást, és lyukat, amelyen keresztül a fejére illesztheti.

– Viseld egészséggel – morogtam, és becsuktam az ablakot.

Egy hétig ki sem mozdultunk a lakásból.

Ha megéheztünk, a teletankolt hűtő gondoskodott rólunk, alaposan bevásároltam az ünnepekre, gondolva Geri nagy étvágyára. Ha kenyérre volt szükségünk, csak bedobáltuk a kenyérsütőbe a hozzávalókat. A sütőt ajándékba kaptam egy megrendelőtől, prémiumként az elkészült munka után.

– Milyen jó hogy ilyen önellátóak vagyunk – mondtam egy tompán részeg este Nellinek.

Barátnőm veszített régi ragyogásából. Kócos hajjal, becsípve ücsörgött az ágyon.

– Látod – folytattam némi fejfájással a fejemben -, minek nekünk a nagyváros? Nem ad, hanem elvesz. Élhetnénk vidéken! Egy héten egyszer bevásárolunk, és kész! Én úgy is itthon dolgozom, esélyem sincs jobb munkára, neked pedig ott az asszonytartásod.

– Egy hete nem voltam a szalonban. Ez nem állapot – csuklott fel sorstársam – rendbe kéne szednem magam. Csak még iszom egy kortyot – nyúlt ismét a pohár után – én már elsirattam az életem. Lezártam az Iván fejezetet. Most már tovább kéne lépni.

Egy hét alatt felittuk majdnem az egész italgyűjteményt. Kiönteni sajnáltam, így hát kontyalávalóvá avanzsált az összes.

Másnap reggel Nelli összeszedte magát, és eltipegett a tűsarkain a szépségszalonba.

Mikor becsapódott utána az ajtó, a net elé ültem. Vidékre akartam menni lakni.

Böngészni kezdtem a hirdetéseket, kis falvakat keresve.

Egy dologban biztos voltam. Nellivel, vagy nélküle, de vidékre költözöm. Eleget teszek a nénikém kérésének, ingatlanba fektetem az örökölt pénzt.

Fél óra böngészés után megtaláltam álmaim házát.

Botosmérő. Ízlelgettem a nevet a számban.

Néhány kattintás után megtekinthettem a házat kívül-belül.

Szép nagy ház volt, nyolc szobával, nappalival, paraszttornáccal, kerttel és erdővel.

Az ára teljesen elfogadható volt, még hitelre sem volt szükségem. Az állapota hagyott némi kivánnivalót maga után, de apránként rendbe lehet hozatni, gondoltam. A falu néhány kilóméterre volt a tanyától.

Kijegyzeteltem az ingatlanügynök telefonszámát, a házhoz tartozó kódszámot, és vártam hogy Nelli hazatérjen a szépészetből.

Kisvártatva lakótársam megérkezett. Még az előszobában szöszmötölt, mikor kikiabáltam neki.

– Gyere be, itt vagyok a nappaliban, mutatni akarok valamit!

Arra számítottam, hogy Nelli teljes fényében, akár egy díva, ragyogva lép be a szobába. Ehelyett egy ragyogó frizura érkezett, és egy sálba burkolt arc.

– Nelli? – szóltam hozzá, szemeimet mereven a sálra fókuszálva.

– Felismertél? – suttogott a sál – meg ne szólalj szívem, ha meglátsz.

– Mivel másnak nincs kulcsa immár a lakáshoz, mióta kicseréltettem a zárat, csak neked, gondoltam, te lehetsz. A frizurád eltéveszthetetlen. Az szép. De miért tekerted be magad a felismerhetetlenségig?

– Aha – szólt Nelli a sál alól.

– Mi? – kérdeztem értetlenül.

– Aha sav. – motyogta tovább a fehér keszkenő.

– Sav? Milyen sav? Nem a szépségszalonban voltál? – firtattam tovább.

– Aha savas kezelés. Gyümölcssav. Bettike szerint bőrmegújító kezelés. Azt mondta, nagyon fáradt és öreg a bőröm. Ha vége a kezelésnek éveket letagadhatok. Lehámlasztja a felső bőrréteget, és gyönyörű leszek a kúra végeztével. Éveket letagadhatok majd. Hát ebből ezidáig a hámlasztás történt meg. Nem mertem végigjönni az utcán, a taxis majdnem a bőrklinikára vitt! Én lettem a Freddy Krueger! Nézd meg mit művelt velem az a boszorkány!

Nelli belepityergett a sálba. Két hüppögés között kibugyolálta magát a rögtönzött csadorból.

A szemeim kikerekedtek a látványtól. Hamvas arcú barátnőm eltűnt a kozmetikus kezei alatt. Főtt rák színű bőr piroslott az egykor szép pofin. Mintha elaludt volna délidőben a tengerparton, és jó két órás alvás után ébredt volna.

Feltúrtuk a lakást gyógyír után. Közben megállás nélkül mondtam a magamét.

– Mert neked nem jó a mezei hidratálókrém! Neked bólogatnod kell, ha a hülye kozmetikusod rá akar venni valami jó drága marhaságra! Tudod, mit mondtál neki? Aha! Hát most nesze neked aha! Mennyi időbe telik míg regenerálódsz? Gyönyörű fiatal nő vagy, nem kellene neked más, mint jó levegő, és némi mozgás! De nem ám a fitnesszteremben! – puffogtam, miközben a körömvirágot vastag rétegben a képére kentem.

Szépségmániás barátnő sziszegve tűrte a vakolást.

– Nem megyek többé oda! Ki se fizettem! A középkori kínzás sehol nincs ehhez képest! Még sírni se tudok, olyan érzés, mintha sósavat könnyeznék! – hüppögte a zsíros krém alatt.

– Jól van. Kezdetnek talán nyugodj meg! – mondtam neki már halkabban, és megszemléltem a kenekedés eredményét.

Nelli úgy nézett ki, mint egy alaposan meghizlalt, majd megsütött pecsenyekacsa. Piros volt, zsíros, és ropogósra sült.

– Egy darabig ne nézz tükörbe- javasoltam neki -és a sminktáskádat is felejtsd el. Viszont mutatni akarok valamit, gyere!

Kézen fogtam Nellit, és a laptophoz rángattam.

A ház képeit kezdtem lapozgatni. Nelli billegtette a szemöldökét, csak óvatosan, majd megkérdezte:

– És hol van ez a ház? Milyen messze Budapesttől?

– Elég messze ahhoz, hogy ki tudjunk szakadni innen, de nincs a világ végén. Nekem megvan Edna néni pénze, neked pedig ami a számládon pihen. Ez együtt elég lenne ahhoz, hogy megvegyük a házat, és felújítsuk. Mit szólsz?

Furcsa fényt láttam felcsillanni a kacsazsírból kitekintő zöld szemekben.

– Életem! Ez hatalmas lehetőség! Mit szólnál ha csinálnánk ott egy biofarmot? Elvégeztem egy jógatanfolyamot, és megvan még valahol a dietetikus diplomám is! Vállalkozhatnánk, fogyókúrás táborokat indíthatnánk, mozgáshoz is van hely! Termelnénk a biozöldséget, répát, salátát! Reggelenként jógázhatnánk az udvaron, képzeld el, ahogy állok a ciklámen jógadresszemben a vendégek előtt, és mutatom nekik a gyakorlatokat!

A ciklámen jógadressz vizualizálásától lábrázásom támadt, de láttam Nellin az elszántságot. Nem találtam a dolgot kivitelezhetetlennek. Nekem mindegy volt hol dolgozom, a mobilnet még a világ végén is működött. Az internet lehetőséget adott a dolog beindításához, reklámozásához. Nem tűnt egyszerűnek, de ha már volt célunk, nem volt más hátra, mint annak megvalósítása.

Elhatároztuk, hogy belevágunk. Vesztenivaló híján, bátorsággal és elszántsággal kezdtünk hozzá, szándékunk megmásíthatatlan volt.

Felhívtuk az ügynökséget. Az adás-vétel hamar lebonyolódott. Az ingatlanos először furcsállta, hogy nem akarjuk megnézni a házat, de Nelli gesztikulálva magyarázott neki.

– Maga még nem hallott a carpe-diem-ről? Ha utazunk, már a saját házunkba akarunk menni! Vagy bizonytalan a dolgában, hm? Van valami titkolnivalója? Hm? -rebegtette a pilláit a feszengő ügynök arcába.

Az ingatlanos nem problémázott tovább, kifizettük a vételárat, megkaptuk a kulcsokat, és a szerződés másolatot. Néhány nap múlva útrakeltünk Botosmérő felé.

Életünk legnagyobb kalandja kezdődött el ezzel…

Folytatjuk…

 

2 HOZZÁSZÓLÁS

Hozzászólás a(z) Gumicsizma Martini- 3. RÉSZ | MyMirror Magazin bejegyzéshez Mégsem szólok hozzá

Please enter your comment!
Please enter your name here