Gyereknevelés… most akkor hol az igazság?

Az, hogy a legtöbb diákot ma igen kevéssé köti le az iskola, vagy a konvencionális értékek már nem titok, ahogy a megszaporodó tanárbántalmazások, és a szülők és tanárok közötti napi rendszerességű hatalomharcok sem.
De vajon mit érünk el azzal, ha oly hamar mutogatunk valakire, hogy elvigye a balhét, legyen az a megemelkedett ingerküszöbű, közösségi médián lógó gyermek, a valódi határokat nem húzó, mindent megengedő szülő, vagy a mai fiatalok igényeihez alkalmazkodni képtelen tanár?

 
 

És egyáltalán: múlhat csak az egyik félen ez a probléma?

Azt hiszem, azért vagyunk hajlamosak bűnbakot keresni ebben a kérdéskörben, mert valójában rettegünk: hogyan lehet, hogy ez a generáció hirtelen ennyire más? Hogyan lett a katonaságba illő engedelmességtudattal menetelő kisdobosok után egy csapat látszólag odafigyelni és valódi tiszteletet adni képtelen gyermek?

A probléma valahol ott kezdődött el, hogy azon szülők nagy része, aki a mai generációt felnevelte még érezte saját bőrén az időszakban ideálisnak számító tekintélyelvű, és túlkontrolláló nevelés hatását, ahol a gyerek valódi énje, és igényei rendkívül kevés teret kaptak.

Ahogyan azonban változott a világ egyre lazult ez a nevelési norma, egyre több figyelem hárulhatott gyermek egyéniségére, és a legtöbb ember bármely útmutatás vagy információ hiányában egyet tudott: hogy ő nem akarja, hogy a gyermeke azon dolgok miatt szenvedjen, ami miatt ő szenvedett. Szóval a legtöbben úgy vágtak bele a nevelésbe, hogy „csak olyan ne legyek, mint anyám, én a gyermekemre tényleg oda fogok figyelni”.

De vajon tényleg valódi odafigyelést kapnak a mai gyerekek? Nevelés-e az egyáltalán, ha egyszerűen a gyerek kezébe dobom a gyeplőt, hogy oldja meg ő a világot magának, hogy döntsön olyan dolgokról, amelyekről valójában még képtelen dönteni? 

Nevelés az, ha saját inkompetencia érzésem miatt habzó szájú kutyaként ugrom mindenkire, aki gyermekem tökéletességét megkérdőjelezi – legyen az tanár, osztálytárs, vagy egy másik szülő? És egyáltalán: nevelhet felszabadult, önmagát és másokat valóban szeretni és tisztelni tudó gyermeket az, aki a saját szorongásait, traumáit nem dolgozta, dolgozza fel?

És utóbbi vonatkozik arra is, aki úgy gondolja, hogy „nekem bezzeg az atyai pofontól helyreálltak a csakráim” – mert már régen túl kellene lennünk azon, hogy romantizáljuk az annyi ember önértékelését és szociális kompetenciáját megnyomorító bántalmazást.

A dolog sok sebből vérzik tehát, a pszichológiai kutatások ugyanis évtizedek óta azt mutatják, hogy az előző évszázadra jellemző tekintélyelvű nevelés, és a ma igen bevett valódi korlátokat nem szabó, (túl)engedékeny nevelés valójában közel ugyanannyi devianciát fog okozni a gyermek életében. Utóbbi oka pedig az, hogy a gyermek számára a határok, pontosan megszabott, de némileg rugalmas korlátok teszik kiszámíthatóvá a világot.

Ez a kiszámíthatóság pedig valójában a biztonságérzetük alapját adja, így a hisztiző, provokáló, undok gyermek nagyon sok esetben valójában csak próbálja elhelyezni magát a világ rendkívül zajos navigációs rendszerében, igyekszik biztos pontokra, megnyugvásra lelni.

Ennek a biztonságérzetnek a felborulásában persze nem csupán a szülő túlzottan merev, vagy közel nem létező határai játszanak szerepet, hanem a mai életritmusunk egésze, amely a látszat ellenére közel sem gyermekbarát.

Kezdve a szülők túlfeszített tempójától odáig, hogy a gyermeket még a pihenésre szánt időben is túlzottan sok inger éri – és ehhez hozzájárul a különböző média platformokon túl az, hogy azt hisszük, minden játékot és könyvet meg kell vásárolnunk, minden szakkörre be kell íratnunk, mert biztosan azzal tesszük a legjobbat.

Pedig valójában mindezzel az előbb említett magára hagyottságra erősítünk rá: a túl sok ingerből néhány évesen még nem tudjuk kiszűrni azt, hogy mi is valóban fontos, és nem jut időnk arra, hogy a világ egy-egy elemét mélyen, behatóan feldolgozzuk, így nagyon sokszor csupa szeretetből és jó indulatból túlfrusztráljuk a gyermekünket.

Ugyanez pedig az oktatási rendszerben is megjelenik: a valódi kompetenciákat alig adó, de egyre növekvő tananyag mennyiség, mely mellett egyre kevesebb idő jut a játékra, csupán örömből történő mozgásra, mesélésre és beszélgetésre lényegében rögtön kisfelnőtteket szeretne csinálni a gyerekekből. Figyelmen kívül hagyva ezzel szinte mindent, amely agyuk fejlődésének, érzelmi intelligenciájuknak és majdani boldogságuknak valójában jót tehetne. Ennek a versenyszellemnek pedig szintén sok szülő bedől, mert

fél, hogy gyermeke „lemarad”, és a sok játéknak és bolondozásnak majd „később megissza a levét”.

Persze az oktatási rendszer nem csupán a gyermeket és szülőt, de a tanárokat is frusztrálja rengeteg ponton: a kötelezően leadandó anyag, kevés rugalmasság, túlfeszített tempó, alacsony fizetés és egyre csökkenő szociális megbecsültség csak néhány azon faktorok közül, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy az iskolában történő interakciókat egyre inkább jellemzi az agresszió és káosz, mintsem az elfogadás és odafigyelés.

És ez nem bármelyik fél hibája. Mert a szülő-gyermek-tanár szentháromságában valójában mindenki cipeli a maga keresztjét, és senkinek sem könnyű ép ésszel, mindig jó eszközöket választva létezni egymással.

Úgyhogy nem hiszem, hogy a megoldás egyszerű, de azt sem, hogy lehetetlen, és talán elkezdődhetne valahol ott, hogy a legközelebbi helyzetben, amikor a másik fél borzasztóan frusztrálttá tesz, akkor akármennyire is megrémít, mert úgy érzem, hogy nincsenek eszközeim a helyzet megoldására, akkor megállok egy pillanatra. Nem keresek bűnbakot sem másban, sem magamban.

És ha vettem néhány nagy levegőt, akkor elgondolkodom azon, hogy ezt csináljuk egymással egy jó ideje, és nem mentünk valami sokra, és hogy nekem mostantól mindegy, hogy te hogy állsz hozzám, én ki fogom nyújtani a kezem feléd megértéssel és elfogadással, hogy megpróbálok valóban belegondolni a helyzetedbe. Aztán pedig, ha ez sok „én”-ben megtörténik, akkor abból lehet megint egy nagyon szép „mi”. Ami már nem kötelességtudatból és félelemből lép egyszerre, hanem egyszerűen azért, mert érzi, hogy együtt mennyivel jobb.

Csirmaz Luca, az ELTE klinikai-és egészségpszichológiai specializációjának végzős hallgatója, az MTA-ELTE Lendület Adaptáció Kutatócsoport tagja

Kapcsolódó cikkek:
Ki neveli (meg) a gyerekeinket?!
Áldozat itt mindenki!
Csend, rend, Fegyelem!

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, leendő pszichológus és kutató. Odavagyok az emberi kapcsolatok mélységének tanulmányozásért, és azért, hogy a világ egy szeretetteljes, és örömteli hely lehessen mindenki számára.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here