Juli órák óta fáradtan ült a konyhában a hokedlin. Nézte a bordó-bézs járólapokat, látta, hogy némelyik sarka töredezett, és a fúga is megérne egy alapos tisztítást. Péntek volt. Másnap esküvő, amelynek szervezése az utóbbi pár hónapban lekötötte minden idejét. Gyerekkori barátnője talált rá egy éve a nagy Ő-re, és másnap lesz a nagy nap. Az a nap, amire minden lány vár addig, amíg azt hiszi, hogy az egy külön bejáratú tündérmese kezdete, ami csak neki szól. Más természetesen még hasonlót sem élhet át, amióta a világ a világ. Legfeljebb az ostoba celebek, akikhez nem méri magát egy okos földi leányzó, hiszen tudja, hogy az ő nagy napja még hasonló sem lehet ahhoz, ami a tévében zajlik.
Juli mindent megtett, hogy Zita napja tökéletes legyen.
Zita is. Fogyott 15 kilót, hajhosszabbítást csináltatott, leszedette a fogköveit, masszíroztatni járt. Életében nem volt ilyen jó formában. Juli csodálattal követte erőfeszítéseit. Érezte benne a mérhetetlen görcsöt, azt a nagyon kell, hogy elvegyen valaki – szorongást… 34 éves volt, átlagos lány. Átlagosan kedves, művelt, és átlagos kinézetű. Egy valamit tudott csak nagyon: szeretni. Vagy inkább kapaszkodni azért, hogy szeretve legyen. Ennek hátterében mérhetetlen adás-kényszer volt, ami kiabált minden cselekedetében.
Az előkészületek során minden simán ment. Talán túl simán is. A csokor rózsaszín rózsákból állt, a vacsora csodásnak ígérkezett. Az a titkos kis virágoskert, amit Budán találtak, éppen olyan volt, mint egy mesebeli kastély helyszíne. Sőt annál is több. Már-már giccses. Zöld pázsit, rózsalugasok, kerti padok, tó aranyhalakkal, fűzfa mélyen leomló ágakkal, a kert végében liliomok, kis kövezett utacska. Zitával megfordult a világ, amikor meglátta.
Juli ekkor úgy érezte, mindent a szertatásért csinál. Péter nem is volt fontos, mintha csak egy kellék lett volna ezen a színházi előadáson. Kellék volt a torta, a kert, a ruha és minden mellette. Talán nem elég fontos kellék. De nem tette szóvá. Látta barátnője ragyogó arcát, csillogó szemeit. Hogy a búbánatban mondta volna neki azt, hogy ugye tudod, hogy ez a buli csak egy napig tart? Vajon egy rendes barátnő mondhat ilyet? Nem, semmiképp. Különben is kicsoda ő, hogy szembesítse a másikat azzal, hogy csak a külsőségek teszik az egész komédiát érdekessé.
Juli magának soha nem akart esküvőt. Ez nem kívánt nagy lemondást tőle. Nem volt sem vőlegénye, sem pénze. Szíve mélyén érezte, hogy ha ezek adottak lennének, akkor sem így fogadna hűséget. Hű, de rühellte ezt a kifejezést! Hűséget fogadni… Na, azt lehet, mert az nem kerül semmibe, de betartani… Túl sok a csábítás. Túl sokszor unjuk meg a másikat, túl szürkék a hétköznapok. Ehhez nem volt kedve.
Az utolsó este, amikor már csak tompa aggyal üldögélt a konyhában, és végre nem csinált semmit, csengettek. Morogva ment ajtót nyitni, mert már nem vágyott másra, mint kifesteni a lábkörmét és aludni. Majdnem éjfél volt. Az ajtóban Péter, a vőlegény állt. Juli megdöbbent. Betessékelte. Agya vad lüktetésbe kezdett. Zakatolt a szíve. Mit akarhat ilyen későn? A rossz szele sunyin befurakodott mellette az ajtó szűk résén.
– Történt valami? – kérdezte ijedt arccal köszönés nélkül.
Péter nem mosolygott, nem adott neki két puszit, mint máskor, csak ennyit mondott:
– Történt.
Juli elfehéredett. Zita meghalt, baleset érte. Csak erre tudott gondolni.
– Zitával van baj? – hebegte elhaló hangon.
– Igen is, meg nem is. Nem úgy, ahogy gondolod – válaszolta a férfi. Arca komor volt, hangja szürke. – Nem akarok esküvőt. Elmegyek.
– Elmész? Most? Hová? – tört ki a lányból. – Megbolondultál? Minden készen áll és arra vár, hogy összeházasodjatok.
– Nem lehet… Nem akarom elvenni Zitát. Sokáig azt hittem, hogy igen, de már tudom, hogy képtelen lennék rá.
– Hogyhogy nem akarod elvenni? Hiszen pár napja mondtad, hogy mellette jobb ember lettél. Olyan nyálas szöveget nyomtál a lánybúcsú előtt, hogy azt hittem a koszorúslánykar sírógörcsöt kap.
Péter lehajtotta a fejét. A kanapé szélének támaszkodott.
– Nem hazudtam, de akkor sem vehetem el. Neki nem mertem elmondani…. Beteg vagyok. Betegebb, mint hittem. Megkaptam a leleteket. Kb. 8 hónapot jósolnak az orvosok. Talán egy évet.
Juli megborzongott. Hideg lett odabenn. Ott állt előtte egy ember, akinek az esküvőjén táncolni akart, és hirtelen közli vele, hogy halálos beteg. Ez olyan volt, mint egy rossz amerikai film. Ilyet már látott egy párat. Ezekben sírni kezd a főhős, összeomlik, és azt hajtogatja, hogy ez isten büntetése.
De most nem sírt senki. Hallgattak. Juli nagyon dühös lett. Nem értette, hogy ezt a terhet miért ő kapja most. Péter le akarta tenni, de nem az ő küszöbét kellett volna választania.
– Zita tudja már?
– Nem, ezért is jöttem hozzád. Kérni szeretnék tőled valamit.
Péter zavarban volt. Érezhetően szenvedett.
– Nem akarom elmondani neki – bukott ki belőle. – Nem akarom, hogy azt mondja, majd leküzdjük közösen. Ne ápoljon, ne legyen a kórház a második otthona az elkövetkező időkben.
– Te viccelsz? És mit mondjak neki? Bocs, a vőlegény felszívódott, te meg érezd jól magad holnap?
– Még mindig jobb, mint bevallani, hogy pár hónapom van hátra.
Juli feljajdult.
– Te nem vagy normális. Azt hiszed, hogy ezt majd én közlöm vele, te meg elmész valahová csendesen haldokolni?
– Igen, ezt szerettem volna kérni. Hazudj helyettem valamit! Bármit, csak az igazat ne mondd meg!
Péter lehajtotta a fejét. Nem mert Julira nézni.
Juli megrémült. Ilyen képtelenséget még soha nem hallott. Nem, az lehetetlen, hogy valaki ekkora terhet tegyen rá. Nem tisztességes, hogy a férfi hozzá fordul. Ismeri őt, tudja, hogy rosszul hazudik. Azt is tudja, hogy Zita bele fog pusztulni, ha elmegy. És ő, a barátnő, hazudjon?! Nem, ilyen nincs.
– Péter, nagyon sajnálom, ami veled történik! De most menj el! – kiabálta remegő hangon.
A férfi felállt. Tekintetével szinte átfúrta Juliét.
– Elmegyek. Csak annyit mondj, megteszed? Felmentesz engem?
– Nem, nem fogok semmit mondani. Ezt nem akarhatod. A te döntésed. Közöld vele te, hogy ő is dönthessen.
A férfi legyintett. Egy pillanatig még várt, majd kirohant a lakásból.
Juli a hokedlire rogyott. A fáradtság és a fájdalom leteperte. Elutasította egy haldokló kérését… Pokolra fog jutni. Lehajtotta a fejét, és csendesen sírni kezdett.
fotó: Pinterest
