Karácsonyi varázslat

Legyünk bármennyi évesek, legyen bármennyi emlék mögöttünk, mindannyian a csodákban reménykedünk. Abban, hogy egyszer történik valami különleges, amikor egy reggel arra ébredünk föl, hogy megtörtént az, amiben csak szívünk mélyén hittünk. Mélyen legbelül a legtöbb ember szereti a meséket, szereti nézni a felhőket, csak valahogy, amikor felnövünk, ezt már nem merjük kimondani. Attól félünk, bolondnak, gyerekesnek tűnünk.

Talán ez a legszebb dolog a karácsonyban. Az, hogy vannak apró csodák, amiket szabadon elhihetünk, mert a fenyőfa fénye mellett nem tűnik bolondságnak az, amire vágyunk. Mindennapi csodáink közé tartozik egy jóízű nevetés, egy kedves simogatás, egy-egy dicsérő szó, egy meleg ölelés. Valahogy itt az ünnepek alatt talán jobban merünk hinni másoknak. Jobban is akarunk, mint máskor.

 
 

A gyermekeink szemében mindig ott a csoda, de most különösen, amikor oly nagy várakozással lesik, mit is hoz a Jézuska, vajon elszáll-e az angyal az ablak előtt, hogy bekukkantson egy pillanatra. Mi pedig lopva őket lessük és a szívünkben ott lapul egy parányi irigység, mert tudjuk, hogy ők még nem gondolkodnak előre, nem terveznek, tudják élvezni a ma pillanatait. A múlt árnyai nem keserítik az életüket. Jó mellettük lenni, kipirult arcukat figyelni és bízni abban, hogy a meglepetésük hatalmas lesz. Ez a varázslat a karácsony sava-borsa.

De vannak még más varázslatok is….

Reggel arra ébredtem, hogy az ablakon kaparászott valami. Azt hittem, csak az álom játszik velem, de amikor félrehúztam a függönyt, láttam, hogy egy parányi szürke veréb bökdösi csőrével az üveget. Egészen kicsi veréb volt. A szokásosnál kisebb. Amikor meglátott, egy pillanatra megállt, de nem riadt meg. Az ablakpárkányon nem volt semmi. Nem tettem ki magokat, nem várta ott élelem, mégis ideszállt bekopogni. Arra gondoltam, hogy ha kinyitom az ablakot, megtöröm a pillanat varázslatát. Egy ideig néztük egymást, s azt éreztem, ez a kis madárka valamire vár. Karácsony reggelén arra vár, hogy megetessem.
Kikászálódtam az ágyból, de csak lassan, még félkómásan, hogy egy kevéske magot lopjak ki a törpehörcsög ennivalójából. Lassú mozdulatokkal léptem az ablakhoz. Attól féltem, ha kinyitom, azonnal felröppen a verebem. Nem kellett ettől tartanom, már nem volt ott. Amikor megláttam, hogy megint ugyanolyan a párkány, mint más napokon, felsóhajtottam.  Hát elment…. Nem enni jött, nem várt az semmire, csak nekem megint kissé elszabadult a fantáziám. Azért mégis kinyitottam az ablakot és a tenyeremből kiszórtam egy kis kupac magot a párkányra. Hogy mibe reménykedtem? Magam sem tudom. Hogy visszajön? Hogy ezen a reggelen történik valami, ami máskor nem?  Elgondolkodva, kissé mosolyogva önmagamon, visszacsuktam az ablakot. Nem történt semmi. Elmerengve kávé után néztem. Ahogy a víz lassan forrni kezdett a konyhában, én meg álmos szemmel néztem a szemközti bokor ágait, meghallottam azt a hangot, ami a legcsodálatosabb reménysugárnak tűnt ezen a reggelen: a kaparászást a másik ablak üvegén. Olyan mélységes öröm öntött el, amilyenhez foghatót régen éreztem. Visszajött!

Csak egy kis veréb volt. Csak egy apró madár, ami felébresztett és most visszajött. Az én verebem!  Mi ez, ha nem csoda? Mi ez, ha nem varázslat? És az volt. Valami olyan különleges, olyan egyszerű varázslat, amitől felnőtt szívem is hinni kezdett újra a csodálatos életben.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here