KI NEVELI (MEG) A GYEREKEINKET?!

A szerző kérésére – aki az oktatásban dolgozik – Zéta néven publikáljuk írását, amit a tanárt bántalmazó videó ihletett.
A közösségi médiában tegnap megjelent vérlázító videó alaposan felkavarta az indulatokat (egy fővárosi szakgimnázium tanulói előbb verbálisan, majd fizikailag is bántalmazták középkorú tanárukat). Azonnal elítélő kommentek tucatjai jelentek meg az esetről beszámoló posztok alatt. Furcsamód éppen a tanártársadalom volt az, aki viszonylag rezignáltan reagált a hírekre.

 
 

Érthető: nem először találkoznak a jelenséggel, ők már jó ideje érzékelik a változásokat a tanár-diák illetve szülő-tanár kommunkációban. Ahogy egyikük nyilatkozott:

„Már húsz évvel ezelőtt, kezdő tanár koromban is úgy ült le velem a mentorom a tanári szobában, hogy vigyázzak, mert ezek már a neveletlen generáció neveletlen gyerekei, nem lesz egyszerű dolgom. Igaza lett.”

Valóban más már a tanárok megítélése, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Nagyanyám falujában az idős bácsik, nénik is előre köszöntek az iskola igazgatójának, akkora respektje volt. Mára a pedagógus valóban a nemzet napszámosa lett, napszámoshoz illő fizetéssel. Nem véletlen, hogy egyre kevesebb fiatal választja ezt a pályát. Ennek köszönhetően a nevelőtestületek elöregednek, egyre több a középkorú, nyugdíj előtt álló pedagógus, egyre nő a generációs szakadék oktatók és tanítványaik között.

Régen a pedagógusnak szava volt, a szó legnemesebb értelmében volt nevelője a rá bízott diákoknak. A szülő – ha nem is értett egyet a tanár módszereivel – elismerte tekintélyét. Kicsit kisarkítva: pár évtizeddel ezelőtt még úgy mentek a szülők fogadóórára, szülői értekezletre, hogy kikérjék a tanár véleményét, mihez kezdjenek a gyerekükkel. Manapság inkább számonkérni járnak be az iskolába: megmagyaráztatják, miért kapott rossz jegyet a gyerek, megkérdőjelezik a szaktanár alkalmasságát, tanárváltást kérnek az intézményvezetőktől… otthon pedig cinkos mosollyal leigazolják csemetéjük igazolatlan óráit. Általános tendencia, hogy a szülők egyre inkább barátai, haverjai akarnak lenni gyermeküknek, nem vállalják fel a szülői szereppel járó kellemetlenségeket, mint fegyelmezés, megkövetelés. Mindezek a folyamatok erősen hozzájárultak a tanári tekintély mostanában megfigyelhető lerombolásához.

Sajnos a fiatalság körében elterjedt nézet, hogy az iskolában (is) demokrácia van. Ha a „mindenki egyenlő” elvet követik a családban (félbeszakíthatja a szüleit, csúnyán beszélhet velük, a szülők alkalmazkodnak a gyerek elvárásaihoz), akkor a gyerek még inkább hajlamos ugyanezeket a viszonyokat feltételezni és elvárni az oktatási intézményekben is. Pedig alapjaiban hibás mindkét felvetés. Sem a család, sem az iskola nem működik demokratikus elvek alapján. Mindkét intézményrendszer hierarchikus felépítésű. A  gyerekben tudatosítani kell, neki az iskola a „munkahelye”. Egy munkahelynek pedig van igazgatója, közép- és alsóvezetői, akik irányítják és koordinálják az ott folyó munkát. A diákok jogait természetesen senki nem vitatja el, mint ahogy egy munkavállalónak is vannak jogai. Ezek a jogok azonban merőben mások, mint ahogy azt a fiatalok elképzelik. Egy diák és a tanár nem egyenrangú felek az iskolán belül. A tanítás folyamata feltételezi, hogy van egy magasabb szinten álló, nagyobb tudású szereplője, illetve van egy tanítvány.

Sajnos a szülők nagy része is szereptévesztésben van. Ahogy egy leendő tanárokat tanító egyetemi oktató fogalmazott: “Készüljetek fel, mert a legutolsó gyári munkás is bele fog szólni a munkátokba. Keményen tanultok majd évekig, lediplomáztok, aztán jön egy 8 általánost sem végzett szülő, és jobban tudja nálatok, mit kéne csinálnotok. A hentesnek nem veszi ki a kezéből a kést, hogy nem így kéne a húst kanyarintania, a fodrász kezéből nem ragadja ki az ollót, hogy megmutassa, hogy kell hajat vágni, de a tanár munkájába mindenki beleszól.”

A másik véglet az az anyuka, aki – ahogy egy gimnáziumban tanító pedagógus fogalmazott – „megszült és  felnevelt egy gyereket, aztán mikor kamaszként nem boldogul vele, elvárja, hogy én a heti háromszor 45 percben, matematikaórán helyrehozzam az ő nevelési hibáit.”

A tananyag sok, az oktatás minden szereplője (tanárok, diákok, iskolavezetés) egyaránt túlterhelt.

Mi lehet a megoldás? Azt kell, hogy mondjam, nagyon sok minden függ a szülőktől. Tudniuk kell szaktekintélyként elfogadni a pedagógust, aki a szülőtárs után első számú partnere a gyermeke nevelésében. Ha otthon folyamatosan a pedagógussal szemben foglal állást, a gyermeke óhatatlanul maga is egyre kevésbé fogja tisztelni a tanárát, megkérdőjelezi a tekintélyét, végül nem fogad el tőle se okítást, se iránymutatást. Kvázi a szülő leépítette egyik legjobb munkatársát a gyermeke nevelésének fontos feladatában. Mikor egy gyerek lenézi vagy kineveti a tanárt, abban a pillanatban elvágta a lehetőségét, hogy a tudását megszerezze.

A tanárnak pedig feladata, hogy a neki kijáró tiszteletet elvárja a diákoktól. Támasszon elvárásokat! „Elvárom, hogy hangosan köszönj! Hogy udvarias legyél, hogy figyelj rám, ha beszélek hozzád!” Ezzel gyakorlatilag jelzi: „Ez itt az én terepem, a viselkedésedet nekem rendeld alá, rám fókuszálj!”

Láttunk már hebehurgyán rohangáló kölyökkutyát, amint egy értő kiképző keze alá kerül? A szakember első dolga az, hogy felhívja magára a kölyök figyelmét. Aztán jelzi, hogy ő a főnök, ő dirigál. Jutalmaz. Dicsér. Büntet. Amint ezt a kutya elfogadja, és a kiképzőjére koncentrál, abban a pillanatban taníthatóvá válik. A dekoncentrált kutya nem tanítható. Ugyanígy az a gyerek, aki elfogadja feljebbvalójának a pedagógust, és hajlandó figyelmét rá koncentrálni, elfogadó állapotba került. Ennyi a dolga. A szülőé az, hogy a gyereket jó fizikai és mentális állapotban “adja le” az iskolában. A tanáré az, hogy átadja a tudását.

A tanár tekintélyéért nem csak ő maga a felelős. Ha nem büntetheti meg a helytelen viselkedést, a tekintélye elúszott. Ezért az iskolaigazgatók és pedagógusok jogkörét megcsorbító oktatási rendszer a felelős. Míg régen a renitens diákot egyszerűen kicsapták az iskolából, ma – ki nem mondva – az intézmények igyekeznek belső ügyként elrendezni a problémákat, törekedve a diák bent tartására, mert kell a tanulói létszám. Az iskolák nagy többsége a fennmaradásért küzd, harcolnak az egyre kevesebb gyerekért, így az iskola nem mer konfrontálódni a szülőkkel. Fő ellenséggé vált a nyilvánosság, ahol az intézmény vagy az iskolafenntartó negatív reklámot kaphat.

Hogyan jutottunk el a mindenki által tisztelt tanító bácsiktól a mai világ lenézett napszámosaiig? Például úgy, hogy ma egy évtizedek óta pályán lévő, többdiplomás, nyelveket beszélő pedagógust arra kényszerít a néhány éve bevezetett pedagógus előmeneteli rendszer, hogy külsős szakértők előtt levizsgázzon – azaz bizonyítsa be, hogy alkalmas arra, amit adott esetben 20-30 éve csinál! Ami eddig lehetőség volt, most előírás: minden tanárnak kötelező rendszeresen részt vennie továbbképzéseken, akár önköltségen is – természetesen szabadidejében. Mind ezek után az állam oly’ kevéssé becsüli meg ezeket a jól képzett szakembereket, hogy ma Magyarországon az egyik legszégyenteljesebb fizetést kapják az egészségügyi dolgozók után.

Nem tisztem, hogy jóslásokba bocsátkozzam. Józan paraszti ésszel is belátható, hogy amíg ezeket a folyamatokat nem fordítják vissza, számíthatunk még ilyen atrocitásokra.

Ennek pedig nemcsak tanáraink, de gyerekeink is meg fogják inni a levét.

A témához kapcsolódó cikk: Áldozat itt mindenki

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here