Kicsit kenguru, kicsit delfin, de inkább Hajni – Majoros Hajnalka tollából

Marcinak megtaláltuk a sulit amit kerestünk, Olinak az ovit. Azt hittem, most már úgy érettségiig hátradőlünk. Aztán jött a következő kihívás, sportoljanak, zenéljenek, esetleg mindkettőt.
Gyerekkoromban, ha megkérdezték tőlem, mi a kedvenc tantárgyam, egyértelműen rávágtam, hogy a testnevelés. Na jó, inkább hogy “tesi”  🙂
A tanulás sosem tartozott a kedvenceim közé, de esküszöm, amikor vége volt egy órának, és következett a tesi, hihetetlen boldogsághormon szabadult fel bennem.
Imádtam a tanáromat is, mert mindig dicsért, és úgy gondolta, hogy a halnak nem kell fára mászni, az elefántnak pedig magasat ugrani. Azt csinálhattuk, amiben jók voltunk.
Ketten voltunk lányok az osztályból, a tornasorban a legkisebbek 🙂 és egy majdnem 2 méter magas fiú, akik mindig mindent megcsináltunk, és állandóan egymással versenyeztünk, hogy ki miben lesz az első, és a legjobb.
Ezért 6 évig minden kerületi atlétikai versenyen mi képviseltük  az iskolánkat.
Én igazi kenguru voltam, mivel 13 évesen a 4 métert is megugrottam, ami az alacsony 160 cm-hez képest, még meglepőbb volt.
A jelenlegi világcsúcsot Galina Csisztjakova tartja 1988 óta 752 centiméterrel. Azt hiszem ő már inkább repül.
Többször lettünk győztesek a csapattal, és külön egyénileg is bezsebeltünk érmeket.
Egyszerűen imádtam, ezt a sportot, rengeteg sikerélményem volt, megtanultam csapatban dolgozni, a társaimra figyelni.
Magabiztosabb és kiegyensúlyozottabb lettem.
Anya felvetette a balettet, de Csajkovszkij  9 évesen még nem igazán hozott lázba, így végül kiegyeztünk a jazz balettben.  A szívem csücske lett a modern zenére való pörgés, forgás, színes, flitteres tornadresszben, lasztex nadrágban, balettcipőben.
Az iskolában szerettem az énekórákat is, de azt nem, hogy kötelezően járnom kellett kórusra. Mivel nem az Ace of Base-t, vagy 2 Unlimited No Limit című dalát kellett elénekelnünk a tornatermi kóruspróbán, ezért egyszer unalmamban elbújtam a zsámolyok közé, hogy megússzam, aztán jöttek a szekrények, úgy megtanultam rejtőzködni mint egy Rambo. Egy szoknyás Rambo.  Végül már el sem mentem a próbákra.
Azt hittem, a kórussal elértük az iskolai külön órák horror csúcsát, de aztán jött a szolfézs, amit már simán ellógtam.
Ezt még lehetett fokozni… az úszással.
Ugyanis rettegtem a víztől. Addig mentem a medencébe, amíg leért a lábam, a fejemet pedig egyáltalán nem tettem bele. Ez nagyjából így is maradt. Pár éve Hajós András úgy gondolta, segít nekem. Már az úszószemüveg felvétele benne volt fél órában, és akkor jött a “Hajni tedd bele a fejed a vízbe…” fújd közben a levegőt… Olyan voltam mint egy kis delfin. Nem akkor amikor siklik a víz alatt, hanem amikor kidugja a fejét és fújja az orrából a vizet minden irányban. Azt hiszem, még a kerregő hang is megvolt, bár az nálam az életemért küzdést jelentette.
Végül sikerült a víziszonyomat leküzdenem, ami nem azt jelenti, hogy tudok is úszni, de legalább be merek menni a vízbe. Azt hiszem úszásból úgy 3 méter a rekordom.
Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy az én fiaimnak meg kell tanulniuk úszni,  “vízbiztosnak” kell lenniük, mivel az hogy én mentsem ki őket a vízből, ha szükséges, elég esélytelen volt.
Ezért már kisebb korukban vittem őket úszásra, amit Olivér az első pillanattól kezdve imád, viszont Mariánnak kellett pár év, mire rájött, hogy szereti a vizet, addig pedig hallani sem akart az úszásról.
Peti mindig azt mondta, hogy menjek kicsit távolabb tőlük, ha medencénél vagyunk, hogy ne is lássa rajtam a félelmet.
Esküszöm mindig bevetettem a pókerarcomat, hogy semmit ne érzékeljen abból, mennyire félek, de azt hiszem, ezek nem voltak Oscar díjas alakítások, ugyanis 5 éves koráig még karúszóval sem volt hajlandó elengedni minket.
Ott lógott rajtam minden egyes utazáskor a vízben, mint egy kis csimpánz az anyukáján.
Lassan reménytelennek éreztem a helyzetet, elfogadtam, talán olyan lesz mint én.  Az egyik nyaralásunk alkalmával, megtört a jég.
Egy picit mentem csak hosszabb időre távolabb tőlük, mint általában, és mire visszaértem a gyerekem ki-be ugrált a vízben.
Annyira boldog voltam, hogy Petinek sikerült így feloldani Marcit, hogy még azt is megértettem, talán tényleg érezte rajtam Marián az aggódást.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy innentől egyenes út vezet a mi Csilla néninkhez, és végre elkezdhet megtanulni rendesen is úszni.
Az úszás tehát kipipálva. Jöhet a következő menet…

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here