Egészen kicsi koromban, a szüleimhez való egészséges kötődés hiánya miatt, hogy ne dögöljek bele az elhanyagoltságba, meg az elhagyatottság érzésébe, elkezdtem elemezni a körülöttem élő felnőtteket.
10-12 éves koromra ez odáig fajult, hogy én adtam anyámnak életvezetési tanácsokat. Láttam, hogy apám miért lépett le, anyám miért nem képes normális emberi kapcsolatokat kialakítani, nagyapám miért lett alkoholista, és nagyanyám miért menekült egy bizonyos szektába.
Nem állítom, hogy megfigyeléseim pontosak, következtetéseim pedig helyesek lettek volna annyi idősen, sőt! Ugyanakkor segítettek valamiféle mankót találni a nyomorúságomra.
Azontúl, hogy ez felborított minden normális szerepet, örökké rányomta a bélyegét a kötődési képességemre, és maradandó károkat okozott. Rátett egy olyan útra, ahol, ha szembejön valaki, nem egy potenciális társat, hanem egy megoldandó problémát kezdek azonnal látni.
Szinte képtelen voltam a férfiakra partnerként tekinteni.
Az egész eddigi életem során nem a hozzám fűződő viszonyukra figyeltem, nem arra, hogyan bánnak velem, hanem automatikusan a miérteket kezdtem el keresni. Jobban figyeltem a párom és az anyja közötti viszonyra, a családjában zajló dinamikákra, mint magára a kapcsolatra.
Így nem alakult ki bennem a kötődés, azonosulás, vagy függés az irányába, sokkal inkább valamiféle tudat alatti eltávolodás, annak érdekében, hogy megfelelő távolságból, perspektívából tudjam megfigyelni.
A felszínen persze nagyon odaadóan viselkedtem, éreztettem fontosságát, és szeretetemet, sőt néha talán túlzásba is estem. Ennek köszönhetően aztán egy olyan különös, és ambivalens helyzetet idéztem elő, amelyben a fizikai, felszíni közelség adott volt, de ezzel együtt egy nagyon erős belső függetlenség is érződött. Egy részem elérhetetlenné vált bárki számára.
Mivel pedig nem adtam meg magam soha igazán, és nagyon erős függetlenséget árasztottam, egy erős, de hamis szabadságérzetet biztosítottam számukra. Emiatt aztán igen jó prédája lettem azoknak a férfiaknak, akik soha nem mentek bele párkapcsolatba, akik korábban mindig szabadon éltek, és játszottak.
Mellettem valahogy megálltak, és maguk mellé vettek, velem el tudták képzelni a hosszútávú kapcsolatot is. Többször szegezték felém lányok a kérdést: „mit tudsz te, amit a többi nem?”. Nos be kell látni, hogy semmit. Ez egy hamis, organikusan kialakult helyzet, ami sokkal inkább átok, mint áldás. Attól, hogy úgy tűnik, nekem mindegy, és nem vágyom elköteleződésre, és hűségre, attól, hogy hibásak a kötődési mintáim, mindez még nincs így. Álarc ez, amit hosszú évek kemény munkájával, talán egyszer sikerül végre örökre levetnem.
fotó: Pinterest
😍😍😍😍😍 Nagyon jó lett 😊 Szomorú de igaz (sajnos) 😊