Marie Condo és a felszabadult élet

“Mi lesz most? Hol folytatod?” – kérdezte Anna a szoba közepén álló anyjától. “Pfff. Nem tudom. Megyek, és iszom egy kávét.” – válaszolta ő, és már indult is a konyha felé, átbukdácsolva a ruhakupacokon. “Ki innen, csak ennyi biztos.”

A teraszon ülve, a forró feketét kortyolgatva aztán megnyugodott egy kicsit. Tényleg olyan, mint ahogy abban a könyvben olvasta, amit a lányától kapott: a dolgoktól való megválás erőn felüli, lelkileg teljesen felkavaró munka.

Sosem hallott még azelőtt a “konmarizásról”, és nem gondolta volna, hogy majd pont a lányától fog tudomást szerezni Marie Kondo könyvéről, amely a felesleges tárgyaktól mentes, minimalista, letisztult, lelkileg szabad életről szól. Már olvasás közben is érezte, hogy ez az, amire neki most szüksége van. És abban is biztos volt, hogy nem lesz könnyű végigcsinálni. Ki is vett hát két hét szabit, vett egy százas zsepit, meg egy jó kis házi páleszt a falu Jani bácsijától, és nekilátott.

Először a ruhákat nézte át. Mindent, de minden egyes darabot kipakolt a szoba közepére. A volt férje kockás ingei stócokban álltak. Mennyit pörölt vele, hogy csak ilyeneket volt hajlandó felvenni?! Duzzogva mosta, vasalta éveken át… de akkor miért tartogatja még mindig a szekrényben? Robinak nemrég született gyereke, attól a nőtől… Ő meg itt pakolgatja a hasznavehetetlen, rossz emlékeket hordozó ingeket. Hirtelen fojtogatni kezdte a sok feldolgozatlan, keserű emlék. Arra gondolt, mára elég is lesz ennyi. Aztán mégis folytatta a pakolást, zsákokba gyűjtést. Közben megkérte Annát, keressen ki olyan adományboltokat, ahol szívesen elfogadják a cuccok jobbik részét.

Az anyja dolgait egy másik szobából szedte elő. Nem is volt ott. Azóta. A kulcsot is külön keresni kellett, hogy bejusson. A temetés után képtelen volt bemenni a pici félszobába. Egyszer benyitott, de anyja illata, és az elmúlás szaga olyan erővel csapta mellkason, hogy azt a hetet már csak egy nyugtatóval volt képes végigcsinálni. Azt hitte, az a legjobb, ha az az ajtó örökre zárva marad. Most azonban tudta, hogy az lesz a legjobb, ha kinyitja. “Azzal, hogy megtartom a ruháit és a bútorait, nem hozom vissza. Elment. Ezek itt pedig csak tárgyak.” Nekikezdett hát, és mindent bedobozolt, bezsákolt. Csak egy régi kedvenc, saját készítésű pulcsit hagyott meg. A második hétre hagyta a saját cuccait: bánatában vett ruháit, hozzá nem illő, évek óta porosodó cipőit, mára már értelmezhetetlen jegyzetekkel, üzenetekkel teli “fontos papírkáit”.

A kollégái majd biztos megkérdezik, hol nyaralt, merre járt. Nem volt kész a válasszal. Élete legnehezebb, de leginkább felszabadító két hetén volt túl. Lezárt, bezárt, kidobott, újragondolt mindent. Elképesztő helyekről bukkantak elő ócska tárgyak és eldugott érzelmek. Végül, amikor Jani bácsi szíverősítőjével a kezében, az összes könnyét elsírva lerogyott a szinte üres lakásban, és belenézett tiszta, üres lelkébe, úgy érezte, végre szabad.

Hétfőn bement az irodába, – illetve, ahogy a recepción mondták, belibbent – ahol már a megszokott vitriolos hangulattal várták: “Hú, de fehér vagy, Manyi. Valami távoli bolygón nyaraltál, ahol nem süt a Nap? Ki vagy simulva. Végigaludtad a szabidat?”

“Éberebb voltam, mint valaha.” – mondta titokzatosan, és felszabadultan velük nevetett.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here