Megbocsátás

Ahogy a szűk utcán sétált felfelé, megütötte fülét valami artikulálatlan, de annál vidámabb dalolászás. Egy apró kocsmából szűrődött ki a zaj – merthogy az volt, az ő fülét és szívét nagyon bántó zaj. Az ajtó nyitva állt, a hőséget még így is csak nehezen viselték el a bent iszogatók. Csillogott az arcuk, a szemük, és a kedvük. Egy pillanatra belesett, de viszolyogva továbbsétált.

Nem, nem vetette meg őket. Hogyan is tehette volna ezt? Az ittas férfiak látványa felhozta benne az ő homályos, dülöngélő gurgulázásait, a kötekedéseitől menekülő szerettei rettegő pillantásait, a kiesett történések maró következményeit. Az elvesztett időt és kapcsolatokat.

Elborzadva nyelte le az emlékek okozta keserű nyálat, de aztán elindult. Kicsit már szuszogott, de tudta, hogy nem csak a lejtő miatt…

Az utolsó bódult pillanata egy hatalmas csattanással ért véget. Akkor, amikor érettségiző fia bevágta maga mögött az ajtót. Elment, és nem jött vissza. Sem aznap, sem másnap. Ő pedig érezte, hogy egy újabb huszonnégy órát így nem él túl. Így nem mehet tovább. Miután megtudta, hogy a fia él, de hallani sem akar róla, segítséget kért. Szívós akarattal, sokszor ellenszélben szállt a borgőzből a szabadság tiszta egébe. Évek teltek el így – a fia és az alkohol nélkül.

Már nem keresett kifogásokat. Nem mondogatta, hogy őt sem szerette az apja, nincs előtte jó példa, hogyan is kell szeretni. Nem mutogatott a feleségére, sőt, igazából a szemébe sem mert nézni ennek a miatta megtört nőnek. Viszont szembenézett a démonaival, és legyőzte őket. Vajon hinni fog neki a fia? Szóba áll majd vele?

Lihegve, dobogó szívvel ért fel az utca utolsó háza elé. Megérkezett. “Hátha megbocsát.” – fújta ki a levegőt, majd becsengetett.

Szerző: Kalla Tímea

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here