Miért lehet az, hogy csak problémás esetekkel hoz össze a sors?

Vagy lehet, hogy csak ők vonzanak igazán és a több szempontból normális embereket nem is veszem észre?

Mert utóbbiak számomra talán kevésbé izgalmasak és nincs az a kihívás, amit a megváltoztatásuk, vagy a megmentésük lehetősége kínálna, ha a problémás kategóriát erősítenék.

 
 

Kikre gondolok? Akik valamilyen káros szenvedélynek hódolnak, vagy kóros hazudozók vagy kóros házasságtörők, nárcisztikusok stb., vagyis az életükben több egészségtelen minta van jelen és ők így is el vannak – hiszen általában jön valaki, aki megpróbálja megmenteni őket, kiszolgálja a rendszerüket, őket, miközben – persze nem tudatosan – csak ráerősít a működésükre.

Az irántuk érzett vonzalmam mögött pedig az áll, hogy az a megélésem, hogy szükségük van rám, a segítségemre, a megoldásaimra, a megbocsátásomra, a szemet hunyásomra stb.

Amellett, hogy azt hiszem, nekik fontos vagyok, találok bőven formálni valót is bennük: levetkőzhető szokásokat, átalakítható gondolkodási módot, vagy hozzáállást, adott esetben pátyolgatást, törődést – még ha nem is kérik. Ők általában nem kérnek segítséget.

A felszínen és az elején, egész biztonságosnak érzett üzemmód ez. Hiszen jobbnak, erősebbnek érzem magam valakinél. Egy kicsit olyan felsőbbrendűnek. Hatalmam van…. pedig valójában nincs.

Ehhez az egészhez hozzájön még valami számomra fontos dolog: a kontroll. Mert ezekben a helyzetekben úgy érzem, hogy az irányítás nálam van. Olykor nyíltan, olykor csak rejtetten.

Miért lehet az, hogy csak problémás esetekkel hoz össze a sors?

Ez az, ami az elég tünékeny biztonságot adja. És én harcolok érte, mert mi lesz, ha elveszítem. Előjönnek a félelmek.
Mert valójában tagadom és elbújok a félelmeim elől, a nyomorúságos ürességem elől, hiszen egyszerűbb mással foglalkozni, mint magammal.
Ha már egyszer gyermekkoromban nem sikerült fontosnak vagy elfogadottnak lenni, és úgy igazán szeretve érezni magam, így újra megteremtem ezeket a körülményeket, hogy felnőttként se sikerüljön … hiszen ez már ismerős játszma.

Csak szeretnék fontos lenni valakinek.

Sajnos azt nem veszem észre, hogy ennek pont az ellenkezőjét csinálom
Azt sem veszem észre, hogy közben magamra, arra, hogy nekem mi lenne a jó, arra pont nem figyelek.
Elég ijesztő, de azt is nehezen tudom megfogalmazni, hogy valójában én mit és hogyan szeretnék. Mennyivel egyszerűbb másoknak megmondani,

hogy mi lenne a jó nekik. Vagy hogyan kellene egy problémát megoldani.

Szóval ideje váltani, eljött a búcsú ideje! Innentől kezdve magamra figyelni, megtanulni megfogalmazni és kimondani a saját igényeimet. Azt is, hogy mi az, amit szeretnék, és mi az, amit biztos, hogy nem.

Aztán remélem, hogy jön valaki „normális”, akit már észre is fogok venni!

 

 

 

Király Gertrúd
Király Gertrúd vagyok, vezető- és szervezetfejlesztéssel foglalkozom. Saját tapasztalatom is megerősítette azt a hitemet, hogy a változáshoz önmagunk működésének megismerése és tudatosítása az első lépés. A döntés, hogy mit kezdünk vele, szintén nálunk van. Ahhoz, hogy tényleg a saját életünket élhessük, a determináló viselkedésektől, gondolatoktól és hiedelmektől meg kell szabadulnunk. Valahol itt kezdődik az autonómia.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here