Műapa

Nyolcéves vagyok. Még nem nagy, de már nem kicsi. Anyukámék válnak. Az az apukám, aki velünk van még, műapa. Anya mondta. Két apukám is van, de a másikat nem ismerem, mert elhagyta anyát, amikor annak nagy hasa volt. Anya mesélte. Megkérdezte tőle, miért nagy a hasa, erre ő azt felelte, mert engem vár. Ettől és a nagy hastól az első számú apukám megijedt.

Akire ma anya azt mondta, már sose lehet az igazi, bántott minket. Pedig én szeretem. Van egy közös képünk, amin puszit adok az arcára és nevetünk. Akkor még szeretett minket. Kirándultunk is sokat. Mostanában csak ordítanak egymással.

Én nem tudom, miért veszekednek, de mindig fáj a hasam, ha hazamegyek az iskolából.

Egyszer azt mondtam nekik, hogy ha miattam, akkor inkább elmegyek. Nem tudom, hova, talán a mamához, aki messze lakik, de nincs más, akihez mehetnék. Anya rögtön rám kiabált, hogy butaságot beszélek. Nyolcéves vagyok, és nehéz életem van. Tudom és kész. Ezt nem tudják mások, mert az iskolában mosolygok. És különben sem hallgatna meg senki, mert kicsi vagyok, és biztosan össze-vissza beszélek.

Az egyik veszekedésnél a mostani apukám sört öntött rám és az anyukámra. A fél üveget ránk löttyintette.  Meg a kutyára. És kiabált. Az arca csúnya volt. Ilyen csúnyának sose láttam még. Máskor anya nyakát is megszorította, mert anya találkozott a boltban az igazi apukámmal, és beszélgetett vele, pedig az egy szemét állat. Így mondta. Megjegyeztem. Amikor anyát a falhoz nyomta, én úgy sikítottam, hogy átjöttek a szomszédok. A szomszéd néni, aki máskor sose szól hozzám, kérte, hogy, menjek vele, ad kalácsot. De nem volt nála semmilyen kalács, csak kekszet vett elő, kókuszosat, ami nem ízlett. Nem mertem megmondani, ezért leerőltettem. Benne maradt a torkomban, ahogy a sírás is.

Pista bácsi nem jött velünk vissza, biztosan anyára vigyáz, vagy a műapukámmal beszélget.

Nem tudom, hogy mi az a mű, mert valódinak látszik, de anya így mondta, és én nem kérdezgetem, mert sírni fog. Sokat sír. Elbújik a kamrában, és sokáig nem jön ki. Akkor kiabál be neki a mostani apukám, hogy mi a faszt bőgsz megint, ha nem tetszik, takarodjál el.

El kell majd mennünk albérletbe, vagy a messzi mamához vagy nem tudom hova? Az iskolát nem akarom itt hagyni, van két barátnőm, akikkel jó játszani. Az egyik mindenen megsértődik, mégis szeretem. Nem akarok neki semmi rosszat mondani, mégis haragszik rám, ha nem az van, amit ő akar. Így mindig az van. A többiek veszekedősek, nem szeretek velük lenni. Mindenki mindig kiabál. Az udvaron se túl jó, mert kevés a játék, és a nagyok elfoglalják mind. Menjél innen, pisismanci, szólnak oda. Csak azért, mert azt akarom, amit ők.

Nem tudom, mi lesz most velünk. Ha nem lesz semmilyen apukám, akkor mi lesz velem meg anyával? Egyedül fogunk élni? Remélem, hogy akkor nem fog sírni. Nem fog piros szemmel előjönni a kamrából, hogy erőltesse a nevetést.

Vele alszom három hete. Régen sose alhattam vele, van külön szobám. Most meg összebújunk. Félek éjszaka. Azt álmodtam egyik nap, hogy elefántok jöttek az udvarunkba és az egyik rám lépett. Hiába kiabáltam, nem segített senki. Belenyomott a földbe, és én még ott is ordítottam.

Amikor kinyitottam a szemem, tudtam, hogy álom volt, mégis féltem. Nem vagyok buta, ezt is anya mondta, tudom, hogy itt nincsenek elefántok, és nem tudnak bejönni hozzánk.

Az iskolában majdnem elaludtam matekon. A tanító néni nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy mindjárt megkérdi, mi a bajom. Inkább elrohantam vécére.

Nem tudom, elmondjam-e neki. Ő is szokott kiabálni. Nem velem, de másokkal igen.

fotó: Pinterest