Nadal, Messi és a jéghegyek – Majoros Hajnalka tollából

A kütyük világában egyetlen gyereket sem könnyű rávenni a sportolásra. Az enyémeket különösen nem. Pedig Petivel már az elején megbeszéltük, hogy amint lehet, a gyerekeink sportolni fognak. Egyrészt, mert mi is ezt tettük, másrészt mert rengeteg fontos dologra megtanítja Őket.
Én egyáltalán nem vagyok “vízbiztos”, nagyon félek a mély víztől. Ezért nagyon fontos volt, hogy a gyerekeim azok legyenek. Olivér azonnal megszerette a vizet, Marián viszont 5 éves koráig kapaszkodott a nyakunkba, bármilyen “vizes, medencés” helyre mentünk. Szorongtam, hogy Marci  megérzi rajtam a bizonytalanságot, emiatt pedig nehezebb lesz őt rávenni, hogy megtanuljon úszni.

 
 

Nem tehetek róla, na!

Egy anya mindenütt veszélyben látja a gyerekét, főleg egy olyan helyen, ahol saját magát sem érzi biztonságban. Szerintem ha rajtam múlik, és erősen koncentrálok, én azokban a medencékben a gyereket beszívó lefolyótól a cápákon át a Titanicot elsüllyesztő jéghegyig tudtam volna vizionálni bármit. Szerencsére 5 évesen megtört a jég, és a kis csimpánzból, édes bohóchal lett.

Azt hittem egyelőre kipipálhatjuk a “mit sportoljon a gyerek” témát, de az oviban már elég korán be lehetett íratni a gyerekeket focira. Gondoltam egy fiúgyereknél ez a sport alap, így Mariánt is felírattam a többi gyerek közé.
Mondjuk ez inkább csak egy kis plusz időtöltés volt, ahol játékosan próbálták megszerettetni a labdát az ovisokkal.
Próbálták, mert Marci a bemutató órákon, – amit a szülőknek tartottak, hogy bepillantást nyerjünk a gyakorlatokból – egy ideig még csinálta a feladatokat, aztán megunta, hogy ki kell várnia a sort, mire egyáltalán labdához érhet.
A monotóniatűrés nem volt az erőssége.
Majd úgy döntött, inkább elkezdi szórakoztatni a többieket, mint egy jó stand up comedy-s, akinek mindenki nevetett a viccein. Emiatt pedig borult a rend, és bár kicsit örültem, hogy mókamester a fiam, és az oviban is ő az ügyeletes “udvari bolond”, de ott ülve a többi szülő mellett, azért fogtam a fejemet rendesen.
Egy-két ilyen bemutató órán még részt vettem, amin mindig elmondták, hogy mennyire jól fejlődik, de én azért kezdtem sejteni, hogy ez nem a mi Marcink sportja.

1 év múlva jött el az a pillanat, amikor is be kellett látnunk Petivel, hogy a fiúnknak más sport után kell néznünk. Ugyanis egy kisebb meccs alkalmával, amikor szintén bepillantást nyerhettünk a tanultakból, a következő jelenetben volt részünk: Marci a labda passzolgatása alatt inkább félre állt, hogy mások is labdához jussanak. Nem akart küzdeni velük, inkább a társainak akart kedveskedni, hogy átadja nekik is a lehetőséget.
Ezekből a mozdulatokból, és Peti szemeiből-ami a “fel kell adnom, hogy a fiam ugyanúgy fog rajongani a fociért, ahogy én tettem” tekintet volt- tudtam, hogy egyelőre egy apa álmát kell feladni, mert persze később még bármi lehet.
Akár az is, hogy a következő Messi lesz…
Addig is amíg ezt várjuk, azért még kutatunk tovább, hogy melyik az a sport, amelyik szimpatikus lehet számára.

A következő sportot az iskolában az adott lehetőségek közül választottuk ki együtt Marcival. Méghozzá úgy, hogy bemutatóórákat tartottak különböző sportágakból a gyerekeknek, akik ez alapján dönthettek, hogy melyik különórára szeretnének esetleg járni. Mariánnak így tetszett meg a judo, nekem meg azért lett szimpatikus, mert nem kellett külön suli után utaznunk emiatt, mivel ez az iskolán belül van.
Hónapok teltek el, mikor is egy délután – amikor a szokásos időben mentem érte, amikor már vége a judonak is – rákérdeztem, hogy milyen volt a napja, mire közölte velem, hogy egy ideje nem jár az órára.
Az első reakcióm nem éppen egy halk nőies sóhaj volt. Szerintem még csúnyát is mondtam.
Majd este, mikor Olivért elaltattam, és én is lenyugodtam, a szokásos esti beszélgetésünk alkalmával, újból rátértem a judo témára. Tudni akartam, hogy mi lehet az oka annak, hogy nem szeretne tovább járni.
Erre az egyik legváratlanabb, de nagyon Marcis választ kaptam: “Anya, ez a sport nekem túl erőszakos, és nem szeretném leszorítani a társaimat.”
Azonnal láttam magam előtt a foci és Marci esetét, ami hasonló dolgok miatt hiúsult meg. Bármennyire is hasznosnak érzem a sportot ezzel együtt a judo-t, nekem se volt meg az a kép ahogy az én fiam győzelmi táncot lejt a két vállra fektetett ellenfelek hada fölött.
Magamhoz öleltem, és elmagyaráztam neki, hogy a judo nem az erőszakról, hanem az önvédelemről szól, illetve szorgalom, kitartás, és alázatra való nevelésről.
Eltelt egy kis idő, mire odajött hozzám, és közölte, hogy megint járni szeretne.

Nagyon boldog voltam, de azért tisztáztuk, ha ismét úgy érezné, hogy nem pozitív élményként tekint erre a sportra, akkor mi nem erőltetjük, és nem kötelező járnia.
Pár hét múlva egy éremmel a nyakában tért haza, amit az edzőtől ösztönzésképpen kapott a kitartásáért.
Neki pedig sikerélménye lett, ami miatt egyelőre kedveli ezt a sportot.

Azért biztos, ami biztos szerettünk volna neki más sportot is megmutatni, ezért Peti elvitte egy tenisz edzésre, ami úgy néz ki, hogy akár az ő sportja is lehet. Ide az elejétől kezdve szeret járni, sikerélménye van, ráadásul bal kezes, amit még nem tudhatunk, hogy előny-e, vagy sem, de az biztos, hogy a jobbkezesek számára, mindig is kihívás lesz.

Rafael Nadal a világ egyik legjobb balkezes teniszezője. Ma még…
Na persze… 😊

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here